Nem lehet véletlen, hogy igazán, vagy csakis éjjel tudok írni. Egész nap teszek veszek, aztán megvárom, hogy végre mindenki lefeküdjön, csak akkor kezdek hozzá. Pedig a szándék egész nap megvan bennem. Ennek ellenére teganp azt hittem, már semmi nem lesz a munkából, mert éjjel 11 is elmúlt, mire magamra maradtunk: a gép és én.

Szerintem valami éjszakai műszakban dolgozó tündérek segíthetnek, mert ilyenkor felébredek, és nekilátok, mint normális ember délelőtt 11-kor. Bár az is lehet, hogy nem ébredek fel. SOk ötletem, amit a képernyőn viszontlátok, inkább olyan, mintha megálmodtam volna. Hogy honnan jött, nem mindig tudom. Persze ahogy az álmoknak van alapjuk, itt is meg lehet találni a dolog eredetiét, ha nagyon akarom. De nem akarom. Csak örülök neki és kész. Most például annak, hogy kezd kibontakozni Audrey figurája. Van már barátnője is: Pat, na és ott van Sadey néni. Sadey néni volt az, akin annyira elcsodálkoztam. Fogalmam sem volt, hogy ilyen. De nekem végül is szimpi.

Talán mindenki Audrey-ra kíváncsi, most mégis inkább Sadey néniről másolom ide amit tegnap éjjel írtam. Audrey miatt gyertek vissza máskor!

Audrey Sadey nénivel élt, a South Cherry Streeten, a Paték melletti házban. A ház valamikor a hatvanas években épült. Nem volt valami luxusvilla, de kettejüknek elég. Szokványos ház volt. A füves előkertből a verandán át a nappaliba ért az ember, melynek ablakába nyaranta olyan hangos légkondicionálót applikáltak, mint egy traktor. A nappali volt a ház egyetlen hűtött szobája, márpedig a fülledt, fojtogató iowai nyárban légkondi nélkül képtelenség megmaradni. A legmelegebb napokon Audrey és Sadey néni a nappaliban aludt. Sadey a virágos kanapén, Audrey pedig a vastag, eperfagylalt színű padlószőnyegen.

A tény, hogy Sadey néni nem Audrey anyukája, már első látásra nyilvánvaló volt, mivel a negyvenes évei vége felé járó Sadey Limeville egyetlen afroamerikai lakosa volt.

Hogy Sadey miért fogadta örökbe Audreyt, arról Patnek fogalma sem volt. Csak annyit tudott, hogy az egyedülálló nő, aki sosem volt férjnél, Audrey édesanyjának barátnője volt. Hiába is firtatta, többet nem sikerült kiderítenie barátnője igazi családjáról. Audrey maga sem emlékezett tisztán arra, amikor még nem Sadey nénivel élt, a néni pedig egyszerűen nem nyilatkozott. Egy dolog azonban bizots volt: Audrey és Sadey néni imádták egymást, és ha a színkülönbség nem lett volna, bárki azt mondta volna, ők ketten anya és lánya.

Sadey néni védőnő volt a két lány sulijában, a Limeville Gimiben, és mindenki szerette. Bármikor fordulhattak hozzá az összes hasfájásukkal, amire vagy gyógyszert, vagy lelki elsősegélyt nyújtott, szükség szerint, legyen szó szívügyekről, vagy bármi másról. A gyerekek még azért sem haragudtak rá, ha a makk egészségeseket visszaküldte órára, miután megpróbálták feldörzsölni a hőmérőt. Sadey néniek elég volt a szemébe néznie az illetőnek, s pontosan tudta, merről fúj a szél.

Sadey néninek csupán egyetlen  rossz tulajdonsága volt, amire Audrey és Pat nem talált magyarázatot. Ki nem állhatta a virágokat. A kertben nem tűrt meg mást, mint füvet. Pedig aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, Sadey néni pedig igazán nem volt az. Csakis a selyemvirágokat tűrte meg, azok viszont elborították a kis lakás minden pontját.

-         Ezekre legalább nincs gondom, amikor elutazom – szokta mondogatni, nem mintha valaha is Kansas Citynél messzebbre elutazott volna.

Audreyt nagyon zavarta a selyemvirág mánia, mert valamiért ösztönösen vonzódott a növényekhez. Nem csak az illatos, színes virágokhoz, de még a gazhoz is. Audrey kedven időtöltése a kertészkedés lett volna, amit csak Paték hátsókertjében tehetett, olyankor, amikor Sadey néni nem látta, különben mindjárt hazahívta valami mondvacsinált indokkal.

Audrey egyfolytában virágokat rajzolt mindenhová, a füzetei szélére, az éttermi szalvétákra, a pizzás dobozra. Sadey néni ezt is rosszallotta.

A két lány végül arra a következtetésre jutott, hogy a nénit nyilván valamiféle gyerekkori trauma érte, amit nem tudott feldolgozni, bár el nem tudták képzelni mi lehetett az.

Most elmegyek a világ talán legszebb mozijába, az Urániába, és megnézem a Báthoryt, hogy telljen az idő estig. Aztán megnézem a német RTL-en a Megasztárt (DSDS), ahol van néhány kedvencem, akinek drukkolok. S végül jöhet a meglepetés! Holnapra kiderül, mit írtam.