Gyönyörű, méretes agancsai lapátosak voltak. Igazi ékei büszke fejének. A hátán sűrűn sorakoztak a fehér pöttyök. Mint egy mesebeli őznek. Dámszarvasnak gondoltam, bár azok inkább Texasban és Floridában élnek. Sosem hallottam róla, hogy Iowában is lenne belőlük. 
A szarvas egyre közelebb jött, miközben szemét le nem vette rólam. Engem Bámult. Tanulmányozott. Majd amikor már csak úgy ötven lépésnyire volt, megállt. Mondanom sem kell, megmoccanni sem mertem. Ekkor egy másik, kisebb példány csatlakozott hozzá. Nyilván szarvastehén, mert nem volt szarva. Még soha nem hallottam, hogy ezek párban járnának. A kisebbik is kíváncsian nézett, mint aki jól meg akar jegyezni magának. Persze én is figyeltem őket legalább annyira, mint ők engem. Fogalmam sincs, mennyi ideig álltunk így ott, farkasszemet nézve. Egy percet, ötöt, tizet? Annyira gyönyörűek voltak, és annyira sugárzott belőlük a szelídség és a jóindulat. Aztán mint akik az utat mutatják nekem, megfordultak, és vissza-visszanézve lassan elindultak az erdő sűrűje felé. Gondolkodás nélkül követtem őket a fák között. Az erdő egyre sötétebb és egyre ismerősebb lett. Majd egyszer csak hirtelen kibukkantunk egy tisztásra. Amikor a szarvasok látták, hogy én is kilépek a fák közül a napsütésre, nekiiramodtak. Futottak egy kört a tisztás közepén álló vastag törzsű, fehéren virágzó fa körül, majd hirtelen megálltak, mintha csak azt akarnák tudni, megértettem-e őket. Pillantásukkal mintha mondani akarnának valamit. Aztán amilyen hirtelen megjelentek, olyan hirtelen tűntek el a fák között. Nem tudtam, mit akartak tőlem, de éreztem, hogy oda kell mennem ahhoz a virágzó fához.  

 Éreztem mágneses erejét. Mintha csak egy porszemnyi vasdarab lennék, úgy vonzott magához. Odamentem hozzá, és átöleltem a törzsét, ami nem volt olyan vastag, mint egy öreg tölgyé. Át is értem, és egészen hozzásimultam. Arra gondoltam, vajon milyen fa lehet.

-         Körte, te kis buta! – mondta egy kellemesen mély női hang.