- Pat, Pat, Pat, Pat! – nyitottam ki a szememet és kiáltoztam kétségbeesetten. – Forduljunk vissza most rögtön!

- Mi van? – pillantott rám elképedve. – Minek? Mindjárt ott vagyunk.

- Az nem fontos.

- Nem fontos? Hogy megtaláljam a farkas klánt? Mióta lettél ilyen önző? És egyáltalán hova a túróba akarsz visszamenni?

- Beszélnem kell velük.

- Kikkel? Az útszéli gazzal?

- nem gaz! – tiltakoztam izgatottan.

- Nyugodj meg! Nem kell megvédened bennünket! – csilingeltek a virágok a zsebemben. – És hagyd, hadd menjen a barátnőd, ahová a szíve húzza! A tisztás megvár. Ne légy türelmetlen.

         Patre néztem, és láttam, hogy nem hallja. Eszembe jutott, hogy a virágok a gondolataimra is válaszoltak.

Az is lehet, hogy ha visszamegyek, már nem fogom érteni a szavukat. Én abba belehalok gondoltam.

- Dehogy halsz! – felelték a zsebemben a szirmok. – Itt vagyunk veled és vigyázunk rád. És különben is erős vagy. Attól pedig ne tarts, hogy máskor nem értesz meg bennünket. Pira felébresztette benned az éltető virág erőt. Ez az erő mindig is benned volt, csak szunnyadozott.

Ki az a Pira? A körtefa?

- Igen. Minden körtefa anyja. Ő maga a szeretet. A ő gyümölcse sosem volt tiltott, pedig sokkal értékesebb, mint a tudás fájának hivalkodóan piros almája. Isten bízott benne, hogy okos lényeket teremtett, amikor elkészült Ádámmal és Évával.

 Azt remélte, hogy nem a tudás fájának romlást hozó gyümölcsét, hanem a szeretet fájának termését választják. Elvégre nem fontosabba tudásnál a szeretet? Mit ér az ész, ha nincsen szív?

EZ igaz – gondoltam. – De miért éppen bennem .van meg a virágok ereje? Miért bennem tudta feléleszteni Pira?

- Sokakban meg lenne, de nem olyan életet élnek, ami elfojtja bennük ezt a képességet. Vannak persze mások, akikben a gonoszság egészen kioltja, talán örökre. Pedig ez az erő minden újszülöttben benne lakozik. Te viszont különleges vagy. Neked a szeretet az életed, csak még meg kell érned rá.- magyarázta a zsebemből jövő csilingelés.

- de miért?

- Majd megérted, ha eljön az ideje.

 Már eljött – ellenkeztem gondolatban. -  Azért  történt ez a sok furcsa dolog.

- Tévedsz. Még korai volt. Nagyon is korai. Nem szabad elsietni semmit.

De én beszélni akarok a virágokkal!

- Most is azt teszed, nem?

De.

- Mostantól valamennyiünkkel tudsz beszélni, de ez felelősség is.

Nem baj, vállalom.

- A növények nem csak akkor beszélnek majd hozzád, amikor akarod. Akkor is megszólítanak, amikor szükségük van valamire.

Örülök neki.

- Fogalmad sincs mit beszélsz. A világ tele van növényekkel. Nem lesz egy perc nyugtod sem.

De hiszen imádlak benneteket! És így sosem leszek egyedül.

- eddig sem voltál – korholtak a szirmok.

- Persze, hogy nem. Sadey néni velem volt, és tudom, mindig velem is lesz. Meg persze Pat is.

- Megérkeztünk – jelentette ki ekkor vígan Pat. Az automata sebességváltót parkba tette, és kiszállt. Nyújtózkodott, majd kíváncsian nézett körül. – Nem jössz?

- Menj csak! – csilingelték a zsebemben a szirmok. Kiszálltam. Pat éppen az információs táblát tanulmányozta. – Sajnos nincs rajta semmi érdekes –jegyezte meg nevetve.

- Mármint egy jel, hogy hol vár rád a törzsfőnök, illetve az alfahím?

- kell a csudának az alfa– vágott vissza Pat. – Jó lesz a béta is. Majd lesz belőle alfa, ha megnő!

- Akkor a béta nincs jelölve a térképen, igaz? De mi van? Muti! Spanyolország bányái?

- Aha. Julien Dubuque vezette az ólombányászatot. A munkát meg a meskwakik végezték. Itt mutatja Julien Dubuque emlékművét, amit az indiánok emletek. Szerintem nézzük meg! Azért jöttünk, nem?

- Hát ja. És ez itt mit jelöl? – muattam a táblán valami kis zöld pamacsokat.

- Valami Quercus macrocarpa, 250 éves nagylevelű tölgy. Halál uncsi.

- Dehogy az! Én inkább a fákra lennék kíváncsi. Te menj csak, és nézd meg az emlékművet!

- Jól van, te nyertél. Akkor előbb megnézem veled gyorsan azokat a fákat, aztán jöhet az emlékmű.

- Kösz, nem kell. Csak fényképezd le nekem az emlékművet, és egy óra múlva itt találkozunk, rendben?

- te tudod. De ha te futsz össze az indiánommal, feltétlen küldd utánam!

- Meg lesz – feleltem, és elindultam a parkolóból azon a szépen karban tartott kiránduló ösvényen, ami t a térkép szerint úgy negyed óra alatt el kellett érnem. Halkan léptem, hogy mindent halljak, ami kell, de madárcsicsergésen, és egy kiránduló család hangján kívül semmit sem hallottam. Mentem előre egyre bizonytalanabbul. Vártam, hogy a zsebemben lévő csengőlinka bíztasson, de hallgatott. Mentem előre a cserjék és csenevész fák között, de azután egyre sűrűsödött az erdő, a fák egyre magasabbak, lombosabbak lettek. Én pedig még mindig nem hallottam a hangjukat. Kezdtem elkeseredni, mire apró csilingelés csendült a zsebemben. Mintha a virágok figyelmeztetni akarnának, hogy ne essem pánikba.

- Nyugdj meg! Csak nyugalom! – bíztatott a csengőlinka. – Ha ideges vagy, feszült, akkor nem hallod meg a szavukat. Állj meg egykicsit!  Számolj el lassan hétig, és közben vegyél nagy levegőt az orrodon át, érezd az erdő illatát! Azután tartsd bent hétig, és a szádon át fújd ki megint hétre. Jól van! Most pedig ugyanennyi ideig tartsd vissza a lélegzetedet. Ezt ismételd meg hétszer, s közben ne gondolkodj semmi máson, csak befelé figyelj!

         Már nem csodálkoztam azon, hogy életemben másodszor egyedül állok egy erdőben, sőt azt sem furcsállottam, hogy teszem, amit a zsebemben levő virágok tanácsolnak. Ez valahogy természetesnek tűnt. Lélegeztem, számoltam, és valóban, a végére tökéletes nyugalom árasztott el, majdnem olyan, mint amikor Pira törzsének támaszkodtam, ő pedig a hajamban matatott.

-         Szia!

-         Szia!

-         Hahó! Hallasz már?

Suttogták mindenfelől alig hallhatóan.

-         Igen, de nagyon kell fülelnem. Nem beszélnétek egy kicsit hangosabban?

-         Nem suttogunk., csak te nem vagy nyugodt. Az izgalomtól, az aggodalomtól tompa a hallásod.

Még hétszer megcsináltam a légzést, amit a csangőlinka mondott, s közben egyre tisztábban hallottam az erdő, a növények hangját. Végül egészen nagy hangzavar kerekedett.