HTML

Home

Új regényt írok Meyer rajongóknak és egyéb értelmes embereknek, akik szoktak olvasni. Itt figyelemmel követheted ahogy haladok vele.

Friss topikok

Vadiúj részlet szeretettel Nektek, amiért olyan kitartóak vagytok!

2011.01.21. 23:39 Lovessence

Az estét a szobámban töltöttem, tanulást imitálva. Kínosan éreztem magam Sadey nénivel. Egyrészt furdalt a lelkiismeret, amiért a cuccai közt turkáltam, másrészt viszont úgy éreztem, csak olyasmit kerestem ott, ami az enyém. Az én múltam, az én emlékem. Természetesen száz százalékosan biztos voltam benne, hogy nem rabolt el engem, valami furcsa szorongás mégis belém költözött vele kapcsolatban. Hiszen soha nem volt hajlandó elárulni, hogy hová lettek a szüleim. Ez pedig több mint gyanús.

            Mindezt tetézte a gondolat, hogy ha lefekszem Leroy biztosan beszélni akar velem. Ez pedig egyértelműen helytelen. Az ember nem beszélget ágyban fekve a barátnője szerelmével. Ezen kívül pedig még a kertünk kérdése is ott volt. vajon ma éjjel is megjelennek benne a vándornövények, és Sadey néni újra kigyomlálja őket?

            Legszívesebben elmenekültem volna a szobámból egy ismeretlen helyre. Sőt, az életemből is elmenekültem volna. Hogy hová? Talán abba az életbe, amit a szüleimmel kellett volna élnem. A szüleimmel. Anyuval, akit Merilou F. Dove-nak hívtak. Vagy hívnak? Él? Meghalt? Ha élne, biztosan nem hagyott volna magamra, még a legjobb barátnőjénél sem.

            Ezt a gondolatot nem akartam folytatni. És apu? Talán az a B., aki Valentin napra táblát állított a Tess bejárata elé szerelmének, Lounak? B. Érdekes. Az én Bridgemnek is ez a kezdőbetűje!

            Miért nem emlékszem rájuk? Nem emlékszem semmire velük kapcsolatban. Leültem a szobámban lévő tükör elé, és lerajzoltam magamnak az anyukámat.  Sokáig dolgoztam rajta, és amikor készen lettem, már tényleg nem tudtam eldönteni, hogy én vagyok-e a papíron, vagy ő. Pat odaátról azt mondta, mindketten, és ebben nincs semmi csoda, csak az, hogy ilyen jól tudok rajzolni.

            Igaz, hogy nyirkos, őszi hideg volt odakint, mégis nyitva hagytam félig a kertre néző ablakot, hátha meghallom, ha történik valami odalent. Nem akartam elaludni. Pontosan tudni akartam, mi történik. Ennek az az előnye is meg volt, hogy Leroy nem szólhatott hozzám. Leoltottam a villanyt, és csak ültem az ablaknál, fülelve minden neszre. Nem tudom, mióta ültem ott, de nem aludtam, az biztos, amikor meghallottam odalentről:

- Gyertek, gyertek! Igyekezzünk! Ne hagyjuk magunkat!

- Mi vagyunk többen! Nem győzhet le bennünket. Nem kergethet el az a nőszemély.

- Tudjátok, a lényeg az, hogy Flora még nem töltötte be a tizennyolcat, és meghallott bennünket.

            Flora? Ki lehet az a Flora? - gondoltam. Eddig azt hittem, rólam, és Sadey néniről beszélnek. Vagy talán mégsem? - Menjek le és kérdezzem meg a növényektől? De ha nem rólam van szó, akkor talán nem is fogják elárulni.

            Erős széllökés lengette meg a telekhatáron álló szomorúfűz ágait.

- Te hallod, ahogy a növények beszélnek? Akkor siess és kérdezd meg! Így nem jutunk előrébb.

- Leroy? - néztem körül a sötétben, de persze a fiú nem volt ott. - De hiszen nem is alszom!

- Mondtam már, hogy nem álmodban beszélek hozzád, hanem ébren. A szél szelleme segít elvinni a gondolataimat. Tudom, hogy ezt nem érted, de nem is fontos.

- Bármikor beszélhetsz hozzám, vagy csak szeles időben?

- Bármikor. Nem kell hozzá vihar. A szél szelleme akkor is velünk van, ha olyan finoman simogat, hogy alig érezzük.

- Másokkal is meg tudod ezt csinálni? Mondjuk Pattel?

- Nem. Csak veled. De egy ideje próbálkozom már.

- Mivel?

- Kerestelek. A szél szelleme sugdosott nekem rólad.

- Mit?

- A szél szellemétől tudom, hogy találkoznunk kellett. És ez csak az első lépés volt. A feladatom, hogy mindenben segítselek. Nagy feladat áll előtted, amire csak te vagy elhivatott.

- Te tudod, mi az?

- Nem.

- És te is hallod a virágokat?

- Nem. Velük csak te tudsz beszélni. De menj már! Hátha kiderül ki az a Flora.

- Jól van, megyek. Megvársz itt? Vagy jössz te is? - kérdeztem, aztán elnevettem magam a dolog abszurditásán. - Hol vagy egyáltalán?

- A kollégiumi szobámban. Két ágyas, de a szobatársam nincs itt. És itt is maradok. Te meg menj!

            Magamra kaptam egy kardigánt és kisurrantam a szobából. Óvatosan osontam le a lépcsőn, hogy meg ne nyikorduljon. Sikerült is. Biztosabb léptekkel indultam a konyhából nyíló hátsó ajtó felé, amikor megláttam az ebédlőasztalán ülő alakot a sötétben.

            Felsikoltottam és megfordultam, hogy felrohanjak a lépcsőn, a szobám biztonságába. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat. Egy másodpercre bevillant, hogy kiáltsak Sadey néniért, de nem volt rá időm. Magamra zárom az ajtót, és hívom a rendőrséget. Bailey sheriff egy pillanat alatt itt lesz.

            Épp amikor felértem a lépcsőn, lent a nappaliban meggyulladt a villany. Nem betörő volt. Sadey néni állt a kapcsoló mellett.

- Hova hova, így éjnek évadján? - kérdezte viccesen, de valahogy az egész helyzetben nem volt szikrányi humor sem. Inkább egy Hitchkock film jelenetét juttatta eszembe.

- Ööö…én…csak inni…

- Aha.

- És te…miért ülsz itt a sötétben?

- Gondolkozom.

- Min?

- Hogy vajon ki kotorászhatott a szekrényemben.-       Azt hittem, menten leszédülök a lépcsőn. - Nincs tipped?

- Nincs - feleltem sietve, csipogó kis hangon. - na, én megyek aludni.

- Nem inni akartál? - szólt utánam, amikor már majdnem a szobámban voltam.

- …de. iszom idefent  - nyögtem és bementem a fürdőszobába. Hátamat az ajtónak vetettem, és lassan, tehetetlenül, mint valami massza, lecsúsztam a szőnyegre. Első gondolatom az volt, hogy beszélnem kellene Pattel. Ennek két módja lett volna, az egymásra nyíló ablak, vagy a telefon, de itt egyik sem volt. pedig igaz lehet, hogy Sadey nénivel tényleg van valami. Talán nem annyira téves a feltételezésünk. ha nem is rabolt el, de valami nem stimmel vele. Ha Pattel nem, akkor kivel beszélhetnék? Leroyjal! Kezdtem úgy érezni, mintha a mesqwaki fiút tényleg valamilyen magasabb hatalom rendelte volna mellém. Mintha már rég ismerném, csak őt is elfelejtettem, mint a szüleimet. De kár, hogy én nem ismerem a szél szellemét. Nem tudom, mit kellene tennem. Hogy egyáltalán tehetnék-e bármit. Ez nem telefon, ahol csak tárcsáz az ember, aztán ha felveszik, azt mondja:

- Halló, Leroy? Itt Audrey. beszélnem kell veled.

- Na, mi volt? Mondd már! - hallottam a fiú hangját. Nem olyan élesen, mintha mellettem állt volna, de azért kivehetően.

- Én vagyok az, Audrey! - mondtam izgatottan. - Mit szólsz, sikerült! Most én hívtalak.

- Aha, egész jó - felelte távolról. - Majd belejössz. Kiderítetted, hogy ki az a Flora?

- Á, dehogy! Ki sem jutottam a házból. Sadey néni ott ült az ebédlőben, én meg azt hittem, betörő. Már hívni akartam a rendőrséget. És annyira gáz! Azt hiszem, rájött, hogy kutattunk a szobájában.

- Beismerted?

- Dehogy is!

- Akkor jó. És mit kerestetek?

- Nem tudom. Bármit, amiből megtudhatunk valamit rólam, a szüleimről vagy Sadey néniről. Pat családját jobban ismerem, mint a sajátomat. Szerinted nem furcsa ez egy kicsit?

- Mihez képest? - felelt Leroy, még mindig nem túl jól hallhatóan. - Szerintem a fehér emberek rettentően keveset tudnak az őseikről, ha az indiánokhoz hasonlítjuk őket. Szépen lerajzolják a családfájukat, megőriznek pár oklevelet, meg hasonlókat, azzal azt hiszik, tudják, honnan jönnek. De az indiánok évszázadokra visszamenőleg ismerik minden ősük tetteit. Pontosan tudják, mi minden történt a törzzsel. És ezt a történetet továbbadják az újabb generációknak. Szóval szerintem a fehérek úgy általában nem sokat tudnak a családjukról, törzsük nincs is, és nem számíthatnak senkire, csak magukra.

- Még szerencse, hogy nekem itt vagy most már te - csúszott ki a számon, de ahogy kimondtam, túlzásnak is éreztem. Már épp vissza akartam szívni, amikor Leroy megszólalt.

- Örülök.- egy ideig hallgattunk. - Most hol vagy?

- A fürdőszobában.

- És a szüleid?

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem, megfeledkezve arról, hogy Leroy nem sokat tud rólam. - JA, nem tudom. Nem velük lakom.

- És Sally néni?

- Sadey. Úgy hallottam, közben feljött az emeletre és bement a szobájába.

- Ő ki?

- Anyukám barátnője. Örökbefogadott.

- És milyen vele?

- Mostanáig jó volt. Imádtuk egymást. De újabban egyre furábban viselkedik. Kezdek félni tőle.

- Bántott? - kérdezte Leroy akkora indulattal, hogy még így, távolról és elmosódottan is kiéreztem a dühöt a hangjából.

- Nem. Soha nem bántana.

- Soha ne mond, hogy soha!

- De tényleg.

- Te tudod - hagyta rám Leroy.

- Most mit csináljak? Lemenjek a kertbe?

- Várj, míg elalszik! Addig meg ülj az ablakban, és hallgass! Hátha kiderül valami!

- Oké! Akkor, szia!

- Szia Audrey!

- Figyelj! Itt vagy még?

- Igen. Patet felhívod, ugye?

- Egész este vele beszéltem. Most inkább hagynám aludni - nevetett.

- Akkor jó.

 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://bosnyakviktoria.blog.hu/api/trackback/id/tr532604064

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

M@minti · http://mikkamakkablogja.blogspot.com/ 2011.01.22. 02:07:31

Jaj, ez nagyon helyes volt! :D Alig várom már, hogy végre olvashassam, egyben, az egészet! Ezt a részt konkrétan végigvigyorogtam! Szóval Patnek csak lett egy indiánja, még ha nem is vérfarkas. Közben meg Audrey onlány kapcsolatban van vele, amikor csak akar, hát ez is szenzációs. Komolyan, végig fülig ért a szám.
Na, vajh ki lehet az a Flora, aki még nincs is tizennyolc, és meghallja a növényeket? :P No és a nőszemély, aki feszt gazol? :S Remélem, azért Sadey néni hamar leszokik arról, hogy legyilkolja Audrey barátait... :S

Jaj, nem is meséltem, észrevettem, hogy a szomszédunkban lévő lomos, gazos, rettenetes, lakatlan telken nő orbáncfű, azaz csengőlinka. Mivel remek pikkelysömör elleni olajat lehet belőle készíteni, fél nyáron át küzdöttem, hogy szerezzek belőle. Először a kertbe ültettem el egy tövet, mondjuk azt még egy kirándulás alkalmával egy erdőben szereztem, azt kedvenc Mazsola beagle lánykánk konkrétan megette. (Nem is értem, milyen kutya ez, mindenféle zöldséget szeret, és egy csomó gyógy- és gyomnövényt.) Aztán inkább már egy jó terebélyes cserépbe ültettem a szomszédból származó tövet, ebmagasságon felül, úgy már meg is maradt, de addigra ponty elvirágzott, márpediglen nekem a virága kellett volna. Több tövet már nem akartam bolygatni, meg amúgy is csak egy tövet értem volna el, azt is alig, a többi sokkal messzebb kandikált, úgyhogy csak a kerítésen át néztem vágyakozva a csengőlinkákat (és mindig eszembe jutott róla a Lepkelány :D), és nagymamámnak nem készült psoriasis elleni, illetve potosabban fényérzékenyítő olaj. Így járt szegény... :) De sebaj, majd idén! :D Ha addigra megjelenik a könyv, felolvasok nekik részleteket, hátha jönnek önként... :P ;)

Kucher Dóri 2011.01.22. 18:16:36

Tök jó volt,de ááá mikor jön már a Június? :( Nekem is nagyon teccik ez a részlet,megint újabb kérdések Ki az a Flora, most akkor mi van Audrey szüleivel?... JÁÁJJ NAGYON JÓÓÓ! ;D