HTML

Home

Új regényt írok Meyer rajongóknak és egyéb értelmes embereknek, akik szoktak olvasni. Itt figyelemmel követheted ahogy haladok vele.

Friss topikok

Gyertek a bulira, ne féljetek!

2010.05.23. 00:04 Lovessence

Kedveseim!

Úgy érzem, a "BULI" szó talán félelmetesen cseng néhányatoknak, és azt hiszi, a LOVESSENCE buliban majd táncolni kell, netán inni, és őrültködni.

Mindez persze nem lesz tilos, de ennél sokkal jobb dolgokat tervezünk számotokra.

garantáltan azok is élvezni fogják, akik inkább félősek, és semmi pénzért nem mennének el egy táncos helyre, vagy olyan társaságba, ahol úgy érzik, kénytelenek olyasmit csinálni, amihez nincs kedvük, pl. megszólalni.

talán ismertek már annyira engem, és ismeritek egymást is, hogy tudjátok: ilyesmiről szó sem lehet. Vigyázunk, hogy mindenki kellemesen töltse el majd az időt, és jó érzéssel menjen haza a végén.

Aki nem lesz ott, bánni fogja, hogy kimarad az első blogbuliból, amivel most nem szegény osztálykirándulókat és érettségizőket akarom froclizni.

Ne feledjétek, hogy nagy szeretettel várlak Benneteket nem csak én, hanem mindazok, akik már feliratkoztak a listára. Úgyhogy csak bátran! Gyertek, gyertek!

Viki

6 komment

Hová lett Pat?

2010.05.22. 00:17 Lovessence

Amikor teljesen kifulladva és kimelegedve - mármint a magam részéről kifulladva és kimelegedve- kibukkantunk a Törpeharcsa-öböl fölé magasodó, vártorony-szerű emlékműnél, Patet sehol sem láttam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- Nem tudom, hol lehet, de mindjárt meg lesz - mondtam és elővettem a mobilomat. Hallgattam, ahogy kicsöng. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Újratárcsáztam. Egy, kettő, három, négy, öt, hat csengés. Bekapcsolt az üzenetrögzítője:

- Ha indián vagy, vérfarkas és szívdöglesztően nézel ki, a sípszó után hagyj üzenetet!

         Ezt persze már számtlanszor hallottam, most mégis elmosolyodtam. Újratárcsáztam, és minden magyarázat nélkül, bocsánatkérő pillantással átadtam a mobilomat Leroynak, aki fejcsóválva hallgatta végig, majd visszadta.

- Valamit azért mondhattál volna - jegyeztem meg egy kissé szemrehányóan.

- A három feltétel közül csak egynek felelek meg, annak sem tökéletesen - mondta vigyorogva. - Én szóltam előre.

- Azon azért vitatkozhatnánk, hogy tényleg csak az igaz-e, hogy vérfarkas vagy - nevettem, de mindjárt el is komorodtam, mert komolyan aggasztott, hogy nem találjuk Patet. - Most mit tegyünk?

- Gondolom kocsival jöttetek - nézett rám kérdőn Leroy.

- A hintóval - feleltem, de csodálkozó pillantását látva csak legyintettem. - Mindegy. Kocsival.

- Akkor nézzük meg, nem ment-e vissza a parkolóba!

         De Pat a parkolóban sem volt, a telefonját viszont ott láttam az ülésen. Miután ott nem volt, újra körülnéztünk az emlékműnél, de nekem semmi sem tűnt fel. Leroy viszont olyan tüzetesen vizsgálódott, mint egy bűnügyi nyomozó, egy helyszínelő. Vagy inkább, mint Jay Fenimore Cooper valamelyik indián szereplője, mondjuk Uncas az Utolsó mohikánban.

- Itt, itt!

- Erre-erre!

         Hallottam halk, ijedt kis hangokat.

- Látod, ahol letörött az ágam! Erre ment az a szőke lány.

         Leroy most éppen azt a bokrot vizsgálta, amelyik abban a pillanatban beszélt.

- Biztosan erre ment! Látod? - mutatta az aprócska letörött ágvégeket. - Szőke, ugye?

- Honnan tudod? Csak nem te is…

- Fennakadt a bokron néhány hajszál - csavarta az ujja köré álmodozó pillantással az ágról leszedett szálakat.

De miért ment el? És miért erre, ahol nincs is út? - gondoltam, hátha választ kapok a segítőkész bokroktól.

- Nem tudom. De nem volt vele senki - felelt gondolatomra az egyik bokor.

- Én vonyítást allottam arról felől, amerre elindult - szólt egy másik.

- Jesszusom! - mondtam. - Vannak errefelé farkasok? Ez elment utánuk. Feltétlen találkozni akart a farkasklánnal.

- Miért mondod, hogy elment utánuk? - nézett rám csodálkozva a meskwaki fiú. Ezek szerint mégsem hallja amit a bokrok mondanak. Akkor meg honnan tud mégis mindent? - Azt gondolod, hallotta az üvöltést?

- Igen. És a helyzet az, hogy Pattel kiskorunk óta ismerjük egymást, és láttam már néhányszor, hogy mennyire el tudja veszíteni a józan eszét. Képes megfeledkezni arról, hogy vérfarkasok csak a mesében vannak, a természetben viszont léteznek igazi vadállatok, igazi farkasok.

- Azért annyira nem kell megijedni. Én most is hallom a vonyítást. Te nem?

         Értetlenül bámultam rá.

- Maradj csendben egy kicsit!

         Hallgatóztam. A növények sem szólaltak meg körülöttünk, és mintha a távolban, talán odalent a vízparton szólt volna a farkasüvöltés.

 

7 komment

Leroy

2010.05.20. 23:21 Lovessence

De még mielőtt faképnél hagysz, ígérd meg, hogy bemutathatlak a barátnőmnek!

- Ő is a fákkal dumál?

- Nem.

- Akkor mi a dilije? - kérdezte nevetve a fiú. Szép, csillogó, fehér volt a mosolya, de nem volt felhőtlen. Mintha nagy felelősség nyomná széles, izmos vállát. - Az amerikai őslakosok?

- Kifejezetten a meskwakik - vallottam be barátnőm helyett. - És igaz, ami igaz, különösen a farkas klán. Meg hát tényleg, odavan azért a vámpíros, vérfarkasos könyvsorozatért, de különben tök normális.

- És most hová lett, elvesztetted?

- A Dubuque emlékművet ment megnézni, amíg ahogy mondtad, én itt a fákkal dumálgatok. Szóval hajlandó lennél találkozni vele?

- És ha nem tartozom a farkas klánhoz?

- Csak annyit kérek, hogy gyere oda velem. Ennyivel már boldoggá tennéd.

- Jól van. De csak ha szavadat adod, hogy nem akarja, hogy farkassá változzam! - nézett a szemembe komolyan Leroy.

- Becs szó! - feleltem.

- Na jó, akkor menjünk! Már persze ha itt kibeszélgetted magad.

- Abbahagynád? - szóltam rá, mivel elegem volt abból, hogy annyiszor felemlíti sikertelen próbálkozásomat. Talán ez itt nem megfelelő hely. Vagy nem megfelelő pillanat. De jobb is, hogy csend van, különben meg is bolondulnék.

- Na ehhez mit szóltok? - kérdezte ekkor valaki.

- Szerintem nem baj - felelt egy másik láthatatlan alak.

- Leroy és Audrey? Nem illenek össze - jegyezte meg egy harmadik.

         Elképedve néztem az indián fiúra, aki csak ment előre céltudatosan, de nem azon az úton amin jöttem, hanem árkon-bokron átvágva. Még szerencse, hogy ő nem hallotta. Hiába kapkodtam a fejemet, nem láttam egy teremtett lelket sem.

- Audreynak másvalaki kell. Nem Leroy.

- Ezt miért mondod? Nála csodásabb fiút elképzelni sem tudok - jegyezte meg bosszúsan egy újabb éles kis hang. - Miért ne lenne jó neki?

- Mert nem hozzá való. Az ő igaz szerelme más valaki.

- Mással jár? - kíváncsiskodott egy korábbi hang, bár nehezen tudtam megkülönböztetni a sok egyforma hangocskát, amiről ssejtettem, hogy csakis a fű lehet.

- nem jár.

- Akkor meg?

- A mi Leroyunk a barátja lehet.

- Az sem rossz - jegyezte meg egy másik. - De azért neki is járna egy helyes lány.

         Oldalra pislogtam, hátha észreveszek valamit kísérőmön. Arcán mintha valami halvány, sejtelmes mosoly bújkált volna. Lehet, hogy ő is hallja? Á, nem! Talán elmondjam neki?

- Köszönjük, de nem kell tolmácskodnod, Audrey - hallottam ekkor, mire azt sem tudtam, mit tegyek. Ezek is olvasnak a gondolataimban! Feleljek? Vagy hallgassak?

- Gyerekek! Maradjunk csendben! - mondta ekkor egy sokadik. - Ne bolondítsuk meg teljesen! Ez a beszélgetés ráért volna addig, amíg el nem megy.

- Jól van.

- Oké, oké!

- Igazad van - mondták a fűszálak, majd csend lett.

 - Valami baj van? - kérdezte Leroy. - Úgy elsápadtál, de a füled meg pipacspiros.

- Semmi, semmi- makogtam. - Csak…a barátnőmre gondoltam, hogy mennyire örülni fog neked.

- Azt majd meglátjuk.

 

5 komment

LOVESSENCE Blog-buli!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

2010.05.17. 19:54 Lovessence

Tényleg, és igazán lesz buli, amit már nagyon várok.

Ne haragudjatok a halasztásért!

Időpont: június 6., vasárnap délután 6 óra.

(Remélem, addigra még a Balcsiról is sikerül hazaérnie annak, aki kénytelen elmenni:-)

Helyszín: Panarom Oktatási és Kereskedelmi Központ, Budapest III. kerület, Perc utca 2.

(Ne félj, sem oktatni, sem kereskedni nem fogunk, csak jólérezni magunkat.)

A Perc utca közel van az Árpád-híd budai hídfőjéhez, ha kocsival jössz Pestről, fordulj a híd után balra, és a 2. lámpánál megint balra. A Panarom egy átalakított gyárépületben van.

BKV-val a Batthyány térről 86-os busszal 7 megálló. Leszállás a Tímár utcánál onnan tovább arra, amerre a busz ment 1 sarok - Perc utca, jobbra be, 2-es szám jobb oldalt. Összesen kb 20 perc.

(A liftben két emelethez is ki van írva a Panarom, de az alsót nyomjad, és a liftből kiszállva jobbra fordulj!)

Résztvevők:

Bosnyák Viktória író

Feller Adrienne aromaterapeuta, a LOVESSENCE illóolaj keverék készítője, a könyv szakmai tanácsadója

Katona Ildikó a Könyvmolyképző Kiadó vezetője

Nagyon szeretnénk tudni, hogy ki tud biztosan ott lenni. Aki visszajelez, annak a nevével kiegészítem ezt a listát. Barátnőt, tesót hozzatok!

Kérlek, ne késsetek, nehogy lemaradjatok valamiről!

Nagyon sok szeretettel várunk!

A RÉSZVÉTEL INGYENES!

Barátaink, akik már biztosra ígérték, hogy jönnek:

Kucher Dóri

ildikóóó+Ildikó

JInx88+1 barátnő, esetleg+ Anyu

BosiDori

agakhan

Borostyán

V.David

Nightspirit - 90% (csak, hogy ezen ne múljon)

Victoria531

A Fanni :-)

Madeleine +barátnő

Rita+ 1

Orsi

 

19 komment

Miskolci találkozó június 8.

2010.05.17. 19:19 Lovessence

Kedves miskolciak!

Június 8-án délután fél 4-kor találkozhatunk a Tompa Mihály Könyvtárban.

Gyöngyösi utca 1. (MArtin kertváros)

Kérlek, szóljatok, hogy tudtok-e jönni, hogy ne várjak hiába. Hozzatok barátnőt, tesót, osztálytársat, kolléganőt és próbáljátok ki a LOVESSENCE-et!

 

SOk szeretettel várlak :-)

Szólj hozzá!

Pira

2010.05.10. 18:51 Lovessence

- Pat, Pat, Pat, Pat! – nyitottam ki a szememet és kiáltoztam kétségbeesetten. – Forduljunk vissza most rögtön!

- Mi van? – pillantott rám elképedve. – Minek? Mindjárt ott vagyunk.

- Az nem fontos.

- Nem fontos? Hogy megtaláljam a farkas klánt? Mióta lettél ilyen önző? És egyáltalán hova a túróba akarsz visszamenni?

- Beszélnem kell velük.

- Kikkel? Az útszéli gazzal?

- nem gaz! – tiltakoztam izgatottan.

- Nyugodj meg! Nem kell megvédened bennünket! – csilingeltek a virágok a zsebemben. – És hagyd, hadd menjen a barátnőd, ahová a szíve húzza! A tisztás megvár. Ne légy türelmetlen.

         Patre néztem, és láttam, hogy nem hallja. Eszembe jutott, hogy a virágok a gondolataimra is válaszoltak.

Az is lehet, hogy ha visszamegyek, már nem fogom érteni a szavukat. Én abba belehalok gondoltam.

- Dehogy halsz! – felelték a zsebemben a szirmok. – Itt vagyunk veled és vigyázunk rád. És különben is erős vagy. Attól pedig ne tarts, hogy máskor nem értesz meg bennünket. Pira felébresztette benned az éltető virág erőt. Ez az erő mindig is benned volt, csak szunnyadozott.

Ki az a Pira? A körtefa?

- Igen. Minden körtefa anyja. Ő maga a szeretet. A ő gyümölcse sosem volt tiltott, pedig sokkal értékesebb, mint a tudás fájának hivalkodóan piros almája. Isten bízott benne, hogy okos lényeket teremtett, amikor elkészült Ádámmal és Évával.

 Azt remélte, hogy nem a tudás fájának romlást hozó gyümölcsét, hanem a szeretet fájának termését választják. Elvégre nem fontosabba tudásnál a szeretet? Mit ér az ész, ha nincsen szív?

EZ igaz – gondoltam. – De miért éppen bennem .van meg a virágok ereje? Miért bennem tudta feléleszteni Pira?

- Sokakban meg lenne, de nem olyan életet élnek, ami elfojtja bennük ezt a képességet. Vannak persze mások, akikben a gonoszság egészen kioltja, talán örökre. Pedig ez az erő minden újszülöttben benne lakozik. Te viszont különleges vagy. Neked a szeretet az életed, csak még meg kell érned rá.- magyarázta a zsebemből jövő csilingelés.

- de miért?

- Majd megérted, ha eljön az ideje.

 Már eljött – ellenkeztem gondolatban. -  Azért  történt ez a sok furcsa dolog.

- Tévedsz. Még korai volt. Nagyon is korai. Nem szabad elsietni semmit.

De én beszélni akarok a virágokkal!

- Most is azt teszed, nem?

De.

- Mostantól valamennyiünkkel tudsz beszélni, de ez felelősség is.

Nem baj, vállalom.

- A növények nem csak akkor beszélnek majd hozzád, amikor akarod. Akkor is megszólítanak, amikor szükségük van valamire.

Örülök neki.

- Fogalmad sincs mit beszélsz. A világ tele van növényekkel. Nem lesz egy perc nyugtod sem.

De hiszen imádlak benneteket! És így sosem leszek egyedül.

- eddig sem voltál – korholtak a szirmok.

- Persze, hogy nem. Sadey néni velem volt, és tudom, mindig velem is lesz. Meg persze Pat is.

- Megérkeztünk – jelentette ki ekkor vígan Pat. Az automata sebességváltót parkba tette, és kiszállt. Nyújtózkodott, majd kíváncsian nézett körül. – Nem jössz?

- Menj csak! – csilingelték a zsebemben a szirmok. Kiszálltam. Pat éppen az információs táblát tanulmányozta. – Sajnos nincs rajta semmi érdekes –jegyezte meg nevetve.

- Mármint egy jel, hogy hol vár rád a törzsfőnök, illetve az alfahím?

- kell a csudának az alfa– vágott vissza Pat. – Jó lesz a béta is. Majd lesz belőle alfa, ha megnő!

- Akkor a béta nincs jelölve a térképen, igaz? De mi van? Muti! Spanyolország bányái?

- Aha. Julien Dubuque vezette az ólombányászatot. A munkát meg a meskwakik végezték. Itt mutatja Julien Dubuque emlékművét, amit az indiánok emletek. Szerintem nézzük meg! Azért jöttünk, nem?

- Hát ja. És ez itt mit jelöl? – muattam a táblán valami kis zöld pamacsokat.

- Valami Quercus macrocarpa, 250 éves nagylevelű tölgy. Halál uncsi.

- Dehogy az! Én inkább a fákra lennék kíváncsi. Te menj csak, és nézd meg az emlékművet!

- Jól van, te nyertél. Akkor előbb megnézem veled gyorsan azokat a fákat, aztán jöhet az emlékmű.

- Kösz, nem kell. Csak fényképezd le nekem az emlékművet, és egy óra múlva itt találkozunk, rendben?

- te tudod. De ha te futsz össze az indiánommal, feltétlen küldd utánam!

- Meg lesz – feleltem, és elindultam a parkolóból azon a szépen karban tartott kiránduló ösvényen, ami t a térkép szerint úgy negyed óra alatt el kellett érnem. Halkan léptem, hogy mindent halljak, ami kell, de madárcsicsergésen, és egy kiránduló család hangján kívül semmit sem hallottam. Mentem előre egyre bizonytalanabbul. Vártam, hogy a zsebemben lévő csengőlinka bíztasson, de hallgatott. Mentem előre a cserjék és csenevész fák között, de azután egyre sűrűsödött az erdő, a fák egyre magasabbak, lombosabbak lettek. Én pedig még mindig nem hallottam a hangjukat. Kezdtem elkeseredni, mire apró csilingelés csendült a zsebemben. Mintha a virágok figyelmeztetni akarnának, hogy ne essem pánikba.

- Nyugdj meg! Csak nyugalom! – bíztatott a csengőlinka. – Ha ideges vagy, feszült, akkor nem hallod meg a szavukat. Állj meg egykicsit!  Számolj el lassan hétig, és közben vegyél nagy levegőt az orrodon át, érezd az erdő illatát! Azután tartsd bent hétig, és a szádon át fújd ki megint hétre. Jól van! Most pedig ugyanennyi ideig tartsd vissza a lélegzetedet. Ezt ismételd meg hétszer, s közben ne gondolkodj semmi máson, csak befelé figyelj!

         Már nem csodálkoztam azon, hogy életemben másodszor egyedül állok egy erdőben, sőt azt sem furcsállottam, hogy teszem, amit a zsebemben levő virágok tanácsolnak. Ez valahogy természetesnek tűnt. Lélegeztem, számoltam, és valóban, a végére tökéletes nyugalom árasztott el, majdnem olyan, mint amikor Pira törzsének támaszkodtam, ő pedig a hajamban matatott.

-         Szia!

-         Szia!

-         Hahó! Hallasz már?

Suttogták mindenfelől alig hallhatóan.

-         Igen, de nagyon kell fülelnem. Nem beszélnétek egy kicsit hangosabban?

-         Nem suttogunk., csak te nem vagy nyugodt. Az izgalomtól, az aggodalomtól tompa a hallásod.

Még hétszer megcsináltam a légzést, amit a csangőlinka mondott, s közben egyre tisztábban hallottam az erdő, a növények hangját. Végül egészen nagy hangzavar kerekedett.

 

3 komment

10 000

2010.05.05. 23:51 Lovessence

Kiszámoltam, hogy napi 10 000 leütést kell írnom ahhoz, hogy időben elkészüljek. Ez rengeteg. Azt meg igazából bele sem számoltam, hogy vannak olyan napok, amikor egyszerűen lehetetlenség írni, mert annyi programom, dolgom van napközben és este is. És mondjuk korán is kelek. Csipkedem magam, becsszó.

Kéne valami robot, hogy legalább a házimunka megoldódjon nélkülem.

Tetejébe a lányaim holnap érettségiznek angolból. Izgulok helyettük is, mert az igaz, hogy mindent megtettek, hogy jól menjen, de azt is olvastam az interneten, hogy az idén extra szadi angol értettségi várható. Kösz szép!

Mivel az angolt nem iskolában tanulták, volt ezzel is itthon elég dolog.

Igaz, 2 éves korukban kezdtük, de azért érettségire, nyelvvizsgára máshogy kell felkészülni.

Minden tanár barátnőm azt mondja, hogy senki nem képes megtanítani a saját gyerekét semmire. Én nem akarom elkiabálni, de holnap feketén-fehéren kiderül, hogy meg tudom-e cáfolni ezt. AZtán ha ezzel meg vagyunk, és letették a nyelvvizsgát is, meg majd jövőre a németet, összeszámolom, mennyit spóroltunk meg azzal, hogy nem fizettünk ezért másnak.

MIre is költsem ezt a szép summát? AZt hiszem, pár nullácska lesz a végén.

Várom továbbra is a blogjaitok címét, és Borostyán hamarosan összegyűjtve, praktikusan felteszi. (Azt ígérte, mert egy kis tündér.)

MOst lefekszem - igen, kivételesen ilyen korán-, mert reggel hétkor már el kell indulnom, hogy elvigyem Dórit egy távolabbi suliba az emeltszintű érettségire, és nem hinném, hogy plusz pontok járnak a késésért.

 

4 komment

Bevájódás?

2010.05.04. 00:58 Lovessence

0.53 van. Miután megjöttem a Nemzeti Színházból 3/4 11-kor, gyorsan nekiültem írni. remélem azért a Gothár Péter rendezte Lear király nem szűrődött bele a szövegembe. Nagyon tetszett, de egy happy endhez kicsit sok volt a végén a hulla. Még mi nézők is csak hajszál híján maradtunk életben.

Az egészben a legjobb Varró Dani fordítása volt. MIndent érdemes megnézni, amit ő, vagy PArti Nagy Lajos fordít. Szerncsére a Nemzeti Színházban meg is lehet venni az összes előadás szövegét. Micsoda jó ötlet!

Szóval írtam szélesebesen, hogy M@mintinak ne kelljen 2 óráig várnia a mai részletre :-)

ÍMe:

Ültem a hintóban, Pat azt énekelte torkaszakadtából, hogy:

-         Ella, Ella, Ella…

               Fogalmam sem volt, ki az az Ella, ki énekel róla és miért..Aztán jött a szövegben valami „umbrella”. Nem is egy Ella nevű lányról, hanem egy esernyőről szól? Ez esődal, mint a „Singing In The Rain”? Az mondjuk kevésbé idegesítő, de most ez sem zavart. Semmi sem zavart.

Egyszerre voltam izgatott és tökéletesen nyugodt. Átjárt a forróság, de nem úgy, mintha lázam lenne, hanem…Talán ilyen lehet a szerelem? Állítólag aki szerelmes, annak lepkék repkednek a gyomrában. Mármint átvitt értelemben. Nekem viszont nem a gyomromban voltak lepkék, és nem is volt belőlük több, csak egy, az pedig az álmaimban kísértett. Vagy talán félálomban is? Az biztos, hogy jó érzés volt. Vágyakozás, de mire is? Mert hát ahhoz, hogy szerelmes legyek, kellene egy fiú is. Nem kellene feltétlen személyesen ismernem. Vannak, akik filmsztárokba, énekesekbe zúgnak bele. Ez végképp érthetetlen, de biztosan lehetséges. Valami teljességre. Tökéletességre. Tökéletes szerettem volna lenni, mint a beszélő körtefa. Vagy a csengőlinka. Mérges szömörce inkább nem, bár a maga módján ő is tökéletes.

De hogyan lehetnék tökéletes? Mit változtassak magamon? Ezt meg kellett kérdeznem Pattől.

-         Te Pat! Hogyan lehetnék én tökéletes?

-         Tökéletes? – pillantott rám csodálkozva. – Ezt meg hogy érted? Szerintem jól nézel ki így, ahogy vagy.

-         Most komolyan! Annyira szeretnék tökéletes lenni. Legalább te legyél őszinte velem!

-         Te tökéletesen lökött vagy, de ha már megkérdezted, azt mondanám, egy profi szemöldökigazítás nem ártana. Szívesen megcsinálom. És persze egy kis smink.

-         Jaj, nem így gondoltam!

-         Hát hogy?

-         Emberileg. A belső tulajdonságaim milyenek? És hogy változtassak rajtuk?

-         Mondom, hogy nem vagy teljesen normális – ingatta a fejét Pat. – Te már így is túlságosan tökéletes vagy. Egész Limeville-ben nincs még egy olyan jókislány, mint te, aki annyit tanul, és soha semmi rosszaságot nem csinált, amióta csak ismerem, vagyis lassan másfél évitzede. Csontnélkül fel fognak venni, Sadey néninek csakis öröme van benned, én pedig sosem vágytam más barátnőre. Szóval ne akard már tökéletesíteni magadat, mert ez már így is túlzás.

-         De én…

-         Na jó. Ha nagyon akarod, mondok valamit: mostanában olyan titkolódzós lettél. Pedig sosem voltak titkaink egymás előtt. Na ezen változtass gyorsan, még mielőtt a tökéletes barátságunkat elrontja – nevetett Pat, de úgy éreztem, kényszeredett nevetés volt. – Mit titkolsz? Belezúgtál valakibe? 

-         Jaj, ne hülyéskedj már!

-         - Akkor meg minek akarsz tökéletes lenni? Az ilyet azért csinálja az ember, hogy tetsszen valakinek. Ne is próbáld bemesélni nekem, hogy tévedek!

-         Fel sem ismerném, ha szerelmes volnék valakibe – jegyeztem meg. – Még azt sem tudom, milyen fiúk tetszenek.

-         Akkor ezen sürgősen el kell gondolkoznod!

-         Jó, majd elgondolkozom.

-         Ne majd! Most!

-         Hát jó. De te kezded.

Patnek nem kellett törnie a fejét.

-         Kisportolt legyen, kreol bőrű, göndör, fekete haja legyen, fekete szeme. Erőteljes, energikus álla legyen és szép szája. Na és a keze legyen ápolt. Egy igazi latin lover – kacagott. – Most te jössz.

-         Adj egy kis időt! Nekem nem megy olyan könnyen.

-         Csak képzeld magad elé! – javasolta Pat.

Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Hiába erőltettem a fantáziámat, csak valami egészen elmosódott kép jelent meg lelkiszemeim előtt.

-         Hunyd be a szemedet, hátha úgy menni fog!

Lehunytam. Közben Pat kicserélte a kazettát. J-Lo és társai ki, Simon and Garfunkel be, és már ment is a „Bridge over Troubled Water.” A gyomromban pedig tényleg mintha egy tucat lepke verdesett volna. Izgalmas, jó érzés volt. Ekkor az elmosódott alakot felváltotta egy másik, áttetszően fehér, szintén nem éles körvonalú másik. Egy ismerős. A tucatnyi lepke közül az az egy. Ami mintha a lelkemben lakott volna, nem is az álmaimban.

-         Jobb, ha ezt abbahagyod – mondta, kissé parancsolóan.

-         Mit? – kérdeztem csodálkozva.

-         Ne törd a fiúkon a fejed! Neked más utat kell bejárnod. Azon az úton jobb, ha nincsenek férfiak.

-         De én csak el akartam képzelni egyet. És különben is, miért ne lehetnék szerelmes? Ez butaság.

-         Ne beszélj így velem! – csattant fel a pillangó. – Ezt én jobban tudom. A legjobb nem is gondolni rájuk.

-         De igenis gondolok. És tudod mit godolok? Már tudom is a nevét.

-         Kinek a nevét tudod?

-         Azért a srácét, aki az igaz szerelmem lesz. A lelki társam. És tudod mit, még sosem láttam, de tudom, hogy ez olyan lesz, mint az a bevájódás, vagy mi, a vérfarkasoknál.

-         Jaj, ne beszélj ilyen badarságokat, kérlek!

Bridge lesz a szerelmem – jelentettem ki határozottan,

 

19 komment

Összelinkellek Benneteket

2010.05.03. 00:17 Lovessence

Kedves Mindenki, akinek van megmutatnivalója!

Sokan mondtátok személyesen, vagy e-mailben, hogy írtok, rajzoltok. Ahogy láttam, olvastam, igazán tehetséges társaság vagytok.

Ha szeretnétek megmutatni a munkáitokat a többieknek, küldjétek meg a blogotok címét, és felteszem a linkekhez. Ha nincs még blogotok, csináljatok gyorsan!

ma ez a legjobb módszer arra, hogy megyőzzetek egy kiadót arról, hogy érdemes veletek foglalkoznia.

Persze előbb jó megméretni az eddig készült dolgokat, mert hátha elfogult az anyukátok, és a barátnőtök sem akart megbántani. A blogon viszont őszintén megmondhatja a véleményét bárki, max letiltod. de tudnod kell, ha van valami a kritikában.

Drukkolok mindannyiotoknak, hogy sok olvasóhoz jussatok, sok pozitív visszajelzést kapjatok.

Nem ígérem, hogy één is elolvasom az írásaitokat mostanában, mert amíg írom a saját történetemet, nem jó belekeverednem máséba. Ilyenkor könyvet sem igazán szoktam olvasni. Én tehát csak nyár közepén olvasok majd bele, de ha rajzok is lesznek, azokat feltétlen megnézem.

Fanni! Ne kelljen sokáig várnunk a blogodra!

Puszi mindenkinek!

12 komment

Ki szereti, ha lepisilik?

2010.05.03. 00:10 Lovessence

Már majdnem visszaértünk a hintóhoz, amikor újra hangot hallottam. Kissé huncutat,
olyat, mint egy gonosz manóé.

-         Hallottam ám, hogy a barátnőd velünk riogatott! Hát jól nézz meg!
Mert az előbb is lepisiltél, és szívem szerint jól megcsíptem volna azt a
helyes kis fenekedet. De hát te vagy Audrey, nem igaz? Hogy tehettem
volna meg? Legközelebb viszont nem biztos, hogy visszafogom magam!

Miközben a növény beszélt, közelebb mentem, és jól szemügyre vettem  
hármasával ülő, hegyes, méregzöld leveleit, és földön kúszó indáit. Egyáltalán nem tűnt rosszindulatúnak, vagy fenyegetőnek, mint mondjuk a kaktusz, vagy a csalán.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-       Mérges szömörce vagy? Nagyon kedves tőled, hogy szóltál. Legközelebb
majd máshová pisilek.

-         Szuper – felelt a kúszónövény.

-         Fejezd már be a marháskodást! – mondta Pat és a kocsihoz vonszolt, ahol

      kezembe nyomott egy üveg vizet.

-         Igyál!

Ittam. Jól is esett. Legszívesebben azonnal visszafutottam volna a tisztásra a
körtefához, meg a csengőlinkákhoz. A szívem hevesen dobogott. Egyszerre voltam
izgatott és mélységesen nyugott.

Mindig is különleges szerettem volna lenni. Vagy ha már hétköznapi vagyok, arra
vágytam, hogy történjen velem valami különleges. De most ez melyik? Én vagyok
különleges? Vagy ez a tisztás volt elvarázsolt? Akkor viszont Patnek is hallania
kellett volna a növények beszédét. Ha hallotta volna, most nem nézne rám úgy,
mintha begolyóztam volna.

        Azt kérdeztem, kérem szépen, hogy itthon vannak-e – lengette meg a
tenyerét a szemem előtt, mint valami ablaktörlőt.

        Nincsenek! – feleltem, és még hozzátettem: – Ne tessék úgy ordítani! Nem
vagyok süket!

Erre elnevettük magunkat, mint mindig, amikor a Micimackóból, vagy más
kedvenc mesénkből idéztünk, amiket a sok év alatt Sadey néni olvasott
fel nekünk.

-         Pisiltél legalább? – kérdezte Pat. – Vagy azt ellfelejtetted a nagy izgalomban?

-         Kösz, meg volt. Mehetünk – sóhajtottam, és előkaptam a fényképezőgépet.
Sietve csináltam az erdő széléről és az útról és a legközelebbi mérföldkőről
vagy húsz képet, hogy legközelebb is megismerjem. Rettenetesen sajnáltam,
hogy a körtefát nem fényképeztem le. Na majd este, otthon lerajzolom.

-         Entekkel is találkoztál? – gúnyolódott Pat.

-         Maradj már egy kicsit csendben! – kértem, majd a kesztyűtartóból Pat
legnagyobb meglepetésére elővettem kedvenc válogatás kazettáját, (rajta
J.Lo, Avril Lavigne, a Twilight főcímzenéje, meg mittudom én még kik, mik.)
Simon és Garfunkel ki, Pat kazettája be. Csak úgy pislogott. Ilyet sem
csináltam még soha életemben. Még fel is hangosítottam. Bömbölt. De így
legalább nem kérdezősködött tovább. Egyelőre. Az első percben azt hittem,
képtelen leszek gondolkodni ebben a kellemetlen zajban, de ekkor

      csilingelés hallatszott a zsebemből.

-         Nyugalom! – suttogta a maroknyi csengőlinka virág. Én pedig megnyugodtam.
Hiába dübörgött a gépzene, hiába énekelt torka szakadtából Pat valamelyik
kedvenc előadója. Nem zavart. A zsebembe nyúltam, és finoman
megérintettem a szirmokat köszönetképpen. – Szóra sem érdemes. Ezért
vagyunk. – csilingelték.

 

2 komment

Pat portréja

2010.05.02. 21:47 borostyan

 Készítette: Benina

3 komment

Még egyszer Pat zenéi

2010.05.02. 06:21 Lovessence

Kedveseim!

AZt hiszem, nem mondtam meg elég pontosan, hogy mire is lenne szükségem.

Ne csak azt nézzétek, hogy ki ma a menő, és Nektek milyen zene tetszik, hanem azt is, hogy PAthez  és a helyzethez mi illik. Fontos lenne a szövegre is figyelni, hogy valamilyen módon alátámassza, vagy ha kell ellentmondjon a szövegnek, a helyetnek.

AZt hiszem, Pat szereti ami mai, de nem mindent. Úgy érzem pl. Lady Gaga neki túl extrém és túl eszement. Nem tartja értékesnek, követni valónak. Ugyanez igaz ...re is, aki lehet, hogy pillanatnyilag menő, de Pat "öreg" ahhoz, hogy érte rrajongjon a maga 17 évével, és igaz, hogy tud bohókás lenni, de azért ennél komolyabb.

Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy mondjuk J.Lo nem túl öreg és már túl klasszikus-e hozzá. Tui hogyan érzitek?

Abban biztos vagyok, hogy pörgős és vidám számok tetszenek neki, de odafigyel a szövegre, mert szereti együtt énekelni a refrént az előadóval. Lehet talán Rihanna a kedvence? Ő már eléggé befutott, de még biztos sztár lesz egy pár évig.

Gondolkodjatok nekem tovább lécike!

10 komment

Megmondom, ki beszél még!

2010.05.02. 00:48 Lovessence

-         Abbahagyjam? – kérdezte a körtefa.

-         Nehogy! De mit  művelsz?

-         Mindjárt meglátod. Jobban mondva meghallod.

Nekem elment az eszem – gondoltam. – Ülök egy erdő közepén és egy körtefával beszélgetek. Egyáltalán mit keres itt egy körtefa? Tisztára Alice csodaországban. Mindjárt beesem egy lyukba, aztán kénytelen leszek a Kalapossal meg a fehér nyúllal teázni, és a végén még a fejemet veszi a Szív királynő. A különbség csak annyi, hogy Alice mesefigura, akit Lewis Carroll küldött el erre az elvarázsolt helyre, én viszont igazi vagyok, és az is tuti, hogy nem álmodom. Mondjuk valószínűleg Lewis Carrol nem volt teljesen épeszű, de ez egy írónál nem akkora baj. Én viszont jobb lenne, ha nem bolondulnék meg teljesen. Mert ha nem alszom, akkor ez hallucináció. És az is az, hogy az álmomban rajzolt virágok igazából benne vannak a noteszemben. Mert ilyen nincs. De tényleg nincs. Tehát bekattantam. A szarvasokról nem is beszélve, akik idecsalogattak. Csak azt nem értem, hogyha most egy fa beszél hozzám, akkor a szarvasok miért nem mondták, hogy: „Szia Audrey! Gyere már velünk ahhoz a körtefához, mert dumálni akar veled.” Azzal az erővel éppenséggel belefért volna. Ez is jellemző. Még akkor sem történik velem semmi igazán izgalmas, amikor elveszítem a józan eszemet. Lehetett volna két farkas. Pat garantáltan azt látott volna a helyemben. Vagy mondjuk egy medve. Vagy akár zsiráf, orrszarvú, sőt dinoszaurusz is. De ehhez persze kevés a fantáziám.

-         Te lány! Maradj már csendben egy kicsit! – szólalt meg valahol a közelben egy csilingelő hangocska.

Na ez meg mi lesz? Vérkolibri? Vagy egy gyilkos csíkos mókus?

- Muszáj ennyi butaságot összehordani? – kérdezte egy másik hang, most a másik oldalam felől.

Aha. Most sztereóban hülyítem magamat. Ez jó – gondoltam. – Olcsóbb, mint a fű. És lehet, hogy jobb is. Kár, hogy sosem próbáltam ki. Most legalább össze tudnám hasonlítani.

-         Nekem szóltál?

-         Vagy nekem?

-         Ugye nekem?

-         Hagyjátok már! Nyilvánvaló, hogy nekem mondta.

-         Nekem!

-         Nekem!!!

Iszonyatos hangzavar támadt. Ezek a hangok nem voltak annyira csilingelőek és kedvesek, mint az első kettő. Inkáb egy kicsit érdesek, nyersebbek. De mintha mind arra vágyott volna, hogy beszéljek vele.

-         Fogjátok be, mert megsüketülök! – kiáltottam fel hangosan, majd halkabban, tisztelettel szóltam a hátam mögötti körtefához. – Engedd el a hajamat kérlek, mert nem tudom megmozdítani a fejemet és azt sem látom, kik ordibálnak itt kórusban.

Ekkor a fürtjeim elengedték a fát, és újra úgy hulltak a vállamra, mint mindig. A fejemet is meg tudtam mozdítani, és a hátamat sem vonzotta már legyőzhetetlen erővel a fatörzs.

A kiabálás nem halkult el, sőt, most talán méglelkesebben akarták felhívni magukra a figyelmemet:

- Ide nézz!

- Itt vagyok!

- Hahó!

- Nyugalom! – szólalt meg ekkor csilingelve jobbról az első hang, mire mindenki más elhallgatott.

               Odanéztem, de nem láttam mást, csak majdnem a térdemig érő gazt.

-         Csitt, apróságok! Nyugi-nyugi! – csengett most bal felől, pedig ott sem volt más, csak gaz.

-         Kérlek, Audrey, ne sértsd meg őket! – szólalt meg a hátam mögött a körtefa kellemesen zengő alt hangján, és egy ágát a vállamra tette. – Igazi jóbarátaid lehetnek.

-         Ez a két…

-         Ki ne mondd! Épp elég, hogy már gondolatban megbántottad mindkettejüket.

-         Nem sértődtünk meg – csilingelte a két csomó gaz. – Kicsit korán jöttél. Igazán csak júniustól vagyunk szépek. De most megmutatjuk neked magunkat. Figyelj jól!

Azzal a két hétköznapinak látszó növény egymás után kezdte bontogatni gyönyű, sárga, ötszirmú virágait. Előbb csak lassan, majd egyre gyorsabban. S minden kinyíló virágocska mintha üvegcsengettyűt rázott volna meg egy pillanatra. Csengett-bongott a tisztás. 

 

2 komment

Hol próbálhatod ki a LOVESSENCE-et a közeljövőben?

2010.05.01. 22:56 Lovessence

május 12. Székesfehérvár II. Rákóczi Ferenc Ált ISk

május 14. 11h Nyergesújfalú Műv Ház. KÖnyvtára

május 19. 13.30 Fülöpszállás

május 26. 16h Mosonmagyaróvár gyermekkönyvtár

május 27 13h Gyál Közösségi Ház

május 31. Hódmezővásárhely

június 2. Zalaegerszeg vasútállomás 9.57 (expressz LOVESSENCE szippantás), vagy 17.50 (a vonat 18 órakor indul)

 

3 komment

LOVESSENCE találkozó Nyíregyházán

2010.04.30. 23:33 Lovessence

Május 7-én pénteken 10 órától a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolában lesz Twilight-LOVESSENCE találkozó. Szeretettel várok minden rajongót a közelből.

 

Más:

Észrevettétek, hogy a történet újabban első szám egyesben van?

Úgy döntöttem, jobb, ha  Audrey meséli el, mert így jobban megismerkedhettek vele. Van, aki szerint ő még kevésbé hús-vér ember. (Fú de gusztustalan kifejezés!) Pedig nekem nagyon is az, és nagyon szerethető. Viszont az igaz, hogy kissé hétköznapinak tűnik. De hát Bella nem?

Visszamenőleg is át fogom írni. Nem jobb így?

 

 

11 komment

Nicsak, ki beszél?

2010.04.30. 23:25 Lovessence

Ijedten engedtem el a fát, és megperdültem, hogy lássam, ki az, itt az erdő mélyén, ahová még csak ösvény sem vezet, csupán egy szarvascsapás. Nem volt ott senki, hiába meresztettem a szememet. Ekkor hirtelen úgy éreztem, mintha a lábam rongyból lenne. Le kellett ülnöm. Láthatatlan, lassú, forgószélszerű erő perdítetett meg, majd ültetett le a fűbe, háttal a körtefának. Bár fogalmam sem volt, ki mondta, hogy az, ösztönösen tudtam, hogy hihetek neki. Bármit elhittem volna. Ha azt mondja kókuszpálma, azt is. Hátamat a fa törzsének támasztottam, és mélyen beszívtam a körtevirágok szagát. Vagy illatát. Részben édeskés, részben mintha rothadó földszaga lett volna. Életszag. Újra nagy levegőt vettem. Inkább kellemes volt, mint taszító. Mégiscsak inkább illat. Egy illat, ami akar tőlem valamit.

               Lehunytam a szememet, arcomat a napfény felé fordítottam. Közben a hajamból kivettem a gumit, mert hirtelen úgy éreztem, mintha tövestől tépné ki mindenegyes hajszálamat. Csak ültem, csukott szemmel, átkulcsolt térddel, és kicsit görbe háttal – ha Sadey néni látta volna, nem hagyja ki, hogy rám ne szóljon: „Kedvenc állatom a púposteve!”. A napsugarak kellemesen cirógatták az arcomat. A karom elnehezedett, mintha ólomból volna. Képtelen voltam továbbra is átkulcsolva tartani a térdemet. Fáradtan nyújtóztattam ki a lábamat, s közben, mintha az a láthatatlan mágnes, ami odavonzott a körtefához, most a fejemet húzná hátra, és kiegyenesítené a gerincemet, amíg a hátam egészen a fa kérgéhez nem tapadt. Kényelmes, jó érzés volt így ülni. Aztán mintha valaki a hajamat símogatta volna, mindenegyes tincset külön-külön. Fel-fel emelte, de nem úgy, ahogy a szél borzolná, hanem lassan, finoman, érzéssel. Elbabrált vele, mintha be akarná fonni. Úgy éreztem, mintha minden hajszálam külön életet élne, s fel akarna kúszni a fa törzsére, mint a borostyán. Szerettem volna felemelni a kezemet, hogy kitapogassam, de képtelen voltam rá. Megpróbáltam megmozdítani a fejemet, de nem ment. Így már biztos voltam benne, hogy a hajam kapaszkodik a körtefába, és a fa az, ami símogat. Nem ijedtem meg. Hogyan is rémíthetett volna meg valami, ami ennyire jó, ennyire ismerős annak ellenére, hogy soha hasonló még nem történt velem. Amikor a hajam megnyugodott, úgy tűnt megtalálta minden szála a megfelelő helyet a fakéreg mély, göcsörtös repedéseiben, újra meghallottam azt a kellemesen zengő alt hangot.

-         Régóta várlak. De nem türelmetlenkedtem. Tudtam, hogy eljössz. Amikor itt az ideje. És most itt van.

A körtefa beszél hozzám? – gondoltam nem annyira csodálkozva, mint ahogyan az természetes lett volna. – Talán álmodom?

- Nem álmodsz – válaszolt gondolatomra hangosan. – Ébren vagy, és valóban a körtefa vagyok. Elfogadsz tőlem valamit?

De mit? – gondoltam. – Körtét?

-         Tavasszal, te buta? – nevetett. – Ne félj tőlem! Ha nem akarod, csak szólj!

               Ekkor furcsán viszketni kezdett a fejbőröm, mintha a hajszálaimon keresztül alacsony feszültésű áramot vezettek volna a fejembe. Kíváncsian figyeltem, és közben egy cseppet sem féltem. A kellemes bizsergés egyre lejjebb ért, már csiklandozta az arcomat, a nyakamat, és a vállamat is. Hamarosan lejutott egészen a talpamig, mire kacagni kezdtem.

-         Jaj, ne csináld! – kiáltottam fel hangosan.

Szólj hozzá!

Audrey portréja

2010.04.30. 12:10 borostyan

 Illusztrátor: Benina

 

2 komment

2010.04.30. 01:40 Lovessence

Gyönyörű, méretes agancsai lapátosak voltak. Igazi ékei büszke fejének. A hátán sűrűn sorakoztak a fehér pöttyök. Mint egy mesebeli őznek. Dámszarvasnak gondoltam, bár azok inkább Texasban és Floridában élnek. Sosem hallottam róla, hogy Iowában is lenne belőlük. 
A szarvas egyre közelebb jött, miközben szemét le nem vette rólam. Engem Bámult. Tanulmányozott. Majd amikor már csak úgy ötven lépésnyire volt, megállt. Mondanom sem kell, megmoccanni sem mertem. Ekkor egy másik, kisebb példány csatlakozott hozzá. Nyilván szarvastehén, mert nem volt szarva. Még soha nem hallottam, hogy ezek párban járnának. A kisebbik is kíváncsian nézett, mint aki jól meg akar jegyezni magának. Persze én is figyeltem őket legalább annyira, mint ők engem. Fogalmam sincs, mennyi ideig álltunk így ott, farkasszemet nézve. Egy percet, ötöt, tizet? Annyira gyönyörűek voltak, és annyira sugárzott belőlük a szelídség és a jóindulat. Aztán mint akik az utat mutatják nekem, megfordultak, és vissza-visszanézve lassan elindultak az erdő sűrűje felé. Gondolkodás nélkül követtem őket a fák között. Az erdő egyre sötétebb és egyre ismerősebb lett. Majd egyszer csak hirtelen kibukkantunk egy tisztásra. Amikor a szarvasok látták, hogy én is kilépek a fák közül a napsütésre, nekiiramodtak. Futottak egy kört a tisztás közepén álló vastag törzsű, fehéren virágzó fa körül, majd hirtelen megálltak, mintha csak azt akarnák tudni, megértettem-e őket. Pillantásukkal mintha mondani akarnának valamit. Aztán amilyen hirtelen megjelentek, olyan hirtelen tűntek el a fák között. Nem tudtam, mit akartak tőlem, de éreztem, hogy oda kell mennem ahhoz a virágzó fához.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Éreztem mágneses erejét. Mintha csak egy porszemnyi vasdarab lennék, úgy vonzott magához. Odamentem hozzá, és átöleltem a törzsét, ami nem volt olyan vastag, mint egy öreg tölgyé. Át is értem, és egészen hozzásimultam. Arra gondoltam, vajon milyen fa lehet.

-         Körte, te kis buta! – mondta egy kellemesen mély női hang.

10 komment

Részlet: a két lány utazik tovább

2010.04.29. 00:14 Lovessence

- Lazacos bagel nincs? – kérdeztem, némileg magamhoz térve.

         Pat készségesen kutatott tovább, s mindjárt előkerült kedvencem, a krémsajtos, lazacos bagel. Nekiláttam. Legalább addig sem kell beszélni. Közben szerencsére eszébe jutott megörökíteni Sadey néni számára, ahogyan lakmározunk.

         Amikor végeztünk, a maradékot összecsomagoltuk, és újra beültünk a kocsiba. Most én voltam a soros a zeneválasztásban. Mi mást vehettem volna elő, mint Simon and Garfunkel Central Park-beli koncertjét. Amikor az elején a műsorvezető be mondja, hogy: „Ladies and gentlemen, Simon and Garfunkel”, és felmorajlik a félmilliós nézőközönség, minden alkalommal úgy érzem, mintha én is ott lennék a tömegben, 1981-ben. Sadey néni ott volt. Elképzelem fiatalon, ahogy virágos hippi cuccban együtt énekli az összes számot  a színpadon álló két hétköznapinak tűnő figurával. Ez valahogy összemosódik nekem a Hairrel, pedig pontosan tudom, hogy addigra már elvirágzott a flower power. Simonnak és Garfunkelnek pedig soha nem kellettek trükkök, ahhoz, hogy elvarázsoljanak bárkit. Se jelmez, se ugrabugra, se semmi. Nekem ilyen az igazi zenész. Legalább ezredszer hallottam már ezt a kazettát. Ez már a harmadik, amit Pat papája bakelit lemezről átvett, mert a többit nyávogósra hallgattam már. Most azonban úgy érzem, mintha nem csak Sadey néni lenne ott, hanem valaki más is. Egy vele egykorú fiatal pár. A nő apró termetű, sötét haját lófarokban hordja, s egy magas, szőke fiú van vele. Megpendül a gitár, felcsendülnek a Sound of Silence  első hangjai, ők pedig csókolódznak.

https://www.youtube.com/watch?v=kdD52DAaFRs&feature=related (ez sajnos nem a Central Park-i koncert.)

Biztos én is így tettem volna, ha a barátommal vagyok ott. Bárcsak a szüleim lennének! De jó lenne, ha ők is ott lettek volna Sadey nénivel!  Akkor az ő tapsuk, az ő kiabálásuk is rajta lenne a felvételen. Őket is hallhatnám a többi négyszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvennyolccal együtt. De ők nem voltak ott. Legalább is a néni sosem említette.

Nekem mégsem ez a kedvenc számom, hanem a Bridge over Troubled Water. Úgy érzem, az igazán hozzám szól. Nyúlok, hogy felhangosítsam, de Pat gyorsabb volt. Nagyon is jól tudja, hogy ezt mindig üvöltetem, aztán legalább kétszer visszatekerem.

https://www.youtube.com/watch?v=C-PNun-Pfb4&feature=related

Hányszor láttam már a koncertet, ahogy Paul egyszerű, felhajtott ujjú, fehér ingben, fekete mellénykében, azzal a vicces frizurájával a lelkét is beleadja. Nekem ilyenkor ő a legszebb férfi a világon. Sugárzik. (Azt azért elismerem, hogy különben láttam már szebbet.) De ha egyszer szerelmes lennék, ilyen fiú kellene nekem. Aki híd a zajló folyó felett, hogy átkelhessek rajta.

         Aztán a számnak vége  lett, majd a kazetta B oldala is lejárt. Gondolataim visszatértek a rajzhoz. A gyöngyvirág rajzához, ami érthetetlenül jelent meg a füzetemben. Egy ideig csendben, szótlanul róttuk a mérföldeket, s nem szólt más, csak a hintó valószínűleg repedt kipufogójának kellemetlen zaja. Néztem a tájat, ami most egy kicsivel változatosabb lett. Elmaradoztak a kukoricatáblák, és már annyira lapos sem volt a láthatár.

-         Na, megnyugodtál? – kérdezte Pat, és rámpillantott, hogy meggyőződjön arról, hogy jobban vagyok.

-         - Aha.

-         Ez nem volt valami meggyőző – csóválta a fejét. – Neked nem tűnt még fel, hogy három éves korunk óta nem tudsz hazudni nekem? Vagyis nem csak nem nem tudsz, hanem teljesen tehetségtelen vagy, ami a hazugságokat illeti?

-         De.

Magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért nem vagyok képes beszélni Pattel, az egyetlen és legjobb barátnőmmel. Csak hallgattam és gondolataimban a Sound of Silence első versszaka kavargott:

Hello darkness, my old friend
I've come to talk with you again
Because a vision softly creeping
Left its seeds while I was sleeping
And the vision that was planted in my brain
Still remains
Within the sound of silence

 

Szevasz sötétség, jóbarát

Beszélj velem most újra hát,

Egy látomás lelkembe beosont

S magvát otthagyta bent legott

Agyamban megfogant e látomás

S megmaradt

Itt a csend hangjaiban

 

Mintha az én álmaimról szólna ez a szám. Engem sem hagy nyugodni, és beférkőzött a lelkembe. Mintha szép csendben mindent meg akarna változtatni. Nem csak az álmaimat, hanem az életemet is. Lehet, hogy megőrültem? Bekattantam? Nem lehetetlen. Olvastam valahol, hogy az ilyesmi bárkivel előfordulhat, és észre sem veszi magáról, hogy orvosi eset lett. Megkérdezhetné Patet, hogy szerinte meghülyültem-e, de ő biztosan csak nevetne és azt mondaná, hogy gyárilag vagyok dilis.

-          A következő parkolóban megállok pisilni, rendben? – kérdezte. Bólintottam. Ekkor jutott csak eszembe, hogy én már reggel óta nem voltam vécén, és mindjárt bepisilek. Reméltem, hogy a következő benzinkút, mindjárt feltűnik előttünk. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, sehol semmi. Aztán végre tizenöt perc múlva egy tábla szerint 5 mérföldnyire volt a következő pihenőhely, ahol meg is álltunk. Mint a szélvész rohantam a klotyóba, de az ajtaja zárva volt.

-          Ezt nem hiszem el! Nem bírom ki tovább.

-          - Akkor pisilj egy bokor mögött – javasolta Pat vigyorogva.

-          Gyerünk tovább! Biztosan mindjárt találunk valamit.

         Nem találtunk. Újabb tíz perc elteltével erdős részhez értünk.

-          itt állj meg! – szóltam rá jóformán hisztérikusan.

Pat ijedtében akkorát fékezett, hogy a felnik nyomot hagytak az aszfalton. Kiugrottam a kocsiból, és futva indultam a sűrűbb, bokros rész felé.

-          Vigyázz, nehogy mérges szömörcébe ülj! Tele van vele az erdő– kiáltott utánam Pat. – Semmi kedvem a viszkető hólyagokat kenegetni a fenekeden.

Csak tudnám, hogy néz ki a valóságban! De nem volt időm sokáig mérlegelni, hogy ahol állok, van-e szömörce. Megnéztem, hogy az útról odalátni-e ahol vagyok, aztán letoltam a gatyámat, leguggoltam, és megkönnyebbültem. Amikor már újra felálltam és a ruhámat igazgattam, valami mintha megmozdult volna a közelben. Lassan felemeltem a fejemet, és úgy száz yardnyira a fák között egy állatot vettem észre.

 

8 komment

Hasonlítasz Audrey-ra, vagy Patre?

2010.04.28. 07:08 Lovessence

Ha úgy gondolod, hasonlítasz a két lány valamelyikére, küldj egy fotót a bosnyak.viktoria@konyvmolykepzo.hu címre! Feltenném a blogra. Ha többen is lesztek, akkor szavazhatunk is, hogy ki leginkább audreys.

Fanni! Ha itt vagy a blogon, örülnék, ha lerajzolnád Audrey-t! De ha bárki másnak is kedve támadt ilyesmire, szintén küldje a fenti címre!

2 komment

Mit hallgat Pat?

2010.04.28. 01:36 Lovessence

Kérlek, javasoljatok számokat, amiket szerintetek Pat vezetés közben a rádióban hallgathat. Mai, divatos zene kellene, ami Audrey-t idegesíti, de minden normális mai lánynak tetszik.

egyébként az történt, hogy inkább Audreyval meséltetem a történet lényegét, mint egy narrátorral, ezért innentől így írom tovább, az elejét majd átírom, ha készen leszek. remélem, nem baj!

És voilá, egy újabb részlet:

Elindultunk a zöldellő kukoricatáblák között, és nekem máris megkordult a gyomrom. Nem tudom, miért van ez. Amint útnak indulok valami kirándulásfálére, azonnal ennem kell. Vagyis tudom miért van ez. Három éves korom óta, amióta Sadey nénivel élek, ha csak kitettük otthonról a lábunkat, mindig vittünk magunkal valami házi készítésű finomságot. Szóval olyan vagyok, mint a kutya, aminek csurogni kezd a nyála, amint meghallja, hogy a gazdája etetéshez készülődik.

-         Eszünk? – kérdeztem, és nyeltem egy nagyot.

-         Ne hülyéskedj már! – csóválta a fejét Pat. – Ha végigzabáljuk az egész utat, nem fogunk tetszeni a vérfarkasoknak. Akkor aztán várhatjuk a bevésődést.

-         A micsodát?

-         Nem tennéd meg a kedvemért, hogy elolvasod a Twilightot? Így semmi értelmes dologról nem tudunk beszélgetni.

-         Nem gondolod, hogy ez azért enyhe túlzás? Tizenhárom évig egészen jó témáink voltak, csak most mentek az agyadra a vámpírok.

-         Vigyázz, mit beszélsz! – horkant fel Pat és megrázta szőke sörényét.

-         Jól van na! Majd elolvasom, ha lesz időm – adtam be a derekemat. – Inkább azt mondd, mi az a bevésődés?

-         Na látod, tudsz te értelmesen beszélgetni! – kacagott Pat. – Szóval a bevésődés olyan szerelemféle, csak sokkal komolyabb.

-         Szóval házasság?

-         Annál is komolyabb.

-         A halál? Az nagyon komoly – feledkeztem meg a komolyságról egy pillanatra, de Pat olyan csúnyán nézett rám, hogy sietve visszaszívtam.

-         Először is a fiúnak vérfarkasnak kell lennie hozzá – közölte velem teljes komolysággal.

-         Aha – mondtam erre, mint akinek mi sem természetesebb.

-         És amikor egy vérfarkas meglátja bevésődése tárgyát, mindennél erősebb kötődés alakul ki köztük. Attól a perctől kezdve számára nem létezik más, és mindent megtesz, hogy életének így megtalált értelme mindent megkapjon, védelmet, figyelmet, kényelmet, amire csak szüksége van.

Kénytelen voltam beismerni, hogy jól hangzik.

-         Azt hiszem ez nem más, mint az igazi szerelem – kockáztattam meg egy megjegyzést, mire Pat nagyot sóhajtott.

-         Tudod is te, az milyen. Hogy egyáltalán milyen a szerelem. Rá se nézel senkire.

-         Majd biztos fogok, ha találkozom a nagy ővel. Nekem nagyon megfelel egy ilyen bevésődésféle, csak a farkasról mondanék le.

-         Hát jó. Azok majd megmaradnak nekem – mondta Pat, és bekapcsolta a rádiót. – Ha nem haragszol, maradjunk egy kicsit a mában, és hallgassunk olyan zenét, mint minden más velünk egyidős lány. Rendben?

Most mit csináljak? Tudja, hogy utálom, én meg tudom, hogy ő az én zenéimet nem bírja. Gondoltam adok neki egy órácskát, hadd örüljön. Csendben ültem és néztem az útmenti kukoricások végtelenjét. Jóformán giccsesen hullámzott a szélben, mint a végtelen tenger. Csak mentünk, mentünk, a hintó ringott alattunk, s bár fényes délelőtt volt és a rádióból üvöltő zene sértette a fülemet, mégis elszundítottam.

Álmomban egy erdőben találtam magam. Egy erdőben, ahol már jártam. Azonnal tudtam, hogy erről az erdőről álmodtam az éjjel. Erre akartam emlékezni, amikor ma reggel felébredtem. De mintha más évszak let volna ezúttal. Az erdő nem őszies volt, hanem tavaszi, mindjárt az út elején. Előre tudtam, hogy hamarosan elérek az útelágazához. Nem álltam meg, nem haboztam, mentem tovább az egyenesebbiken. Hogy hová megyek és miért, nem tudtam. Vajon amikor először jártam itt, mit akarhattam? Miért indultam el? Törtem a fejemet, s csak mentem előre sietve, jóformán futva. Majd nekilódultam, és valóban rohanni kezdtem az erdő egyenetlen talaján, a keskeny ösvényen, hátha előbb odaérek valahová. Vagy csak ki akarok jutni innen? Nem. Nem nem akartam kijutni. Megtorpantam. Már tudtam, mi hiányzik. A pillangó. De nem a kék, amit én rajzoltam, hanem az a felhőszerű, alig látható. Ahogy ez eszembe jutott, a lepke meg is jelent. Ott repkedett előttem.

-         Na? – kérdezte kíváncsian.

-         Hogyhogy na?

-         Eldöntötted, hogy akarod-e?

-         De mit?

-         Hogy akarsz-e lenni valaki?

-         Ja, hát persze – vontam vállat. – Ki ne akarna. De ki legyek?

-         Önmagad.

-         Ezt már egyszer megbeszéltük. Nem vagyok senki. Akkor miért önmagam legyek?

-         - Bízz bennem! – felelt a lepke. – Én tudom, hogy odabent a lelkedben csoda lakozik.

-         EZ elég régimódian hangzott, nem gondolod?

-         - Szerintem csak igaz volt.

-         - Na jó, tegyük föl, megkeresem magamban azt a valakit, aki nem annyira senki. De hogyan?

-         Ha figyelsz, ha nyitvatartod a szemed, a füled, de legfőképpen a lelked, magadtól is rájössz. Nem kell messzire menned.

-         De hol kezdjem? Ezt aztán igazán megmondhatnád, ha már annyira tudsz mindent?

-         Már elkezdted, amikor megrajzoltál. A válaszútnál pedig helyesen döntöttél. Csak menj tovább, és megtalálsz mindent, amire szükséged van. Csak nyitott lélekkel járj!

         Azzal a leheletnyi pillangó szertefoszlott, mint amikor a ködöt felszippantja a napsugár. És most? Mentem hát tovább az erdőben, de fogalmam sem volt miért. Mit is keresek? Miért leszek én valaki attól, hogy egy álomerdőben botorkálok? Untam az egészet.

Nincs itt semmi – gondoltam. – Eddig legalább azzal a lepkével elbeszélgethettem. Azért a virágok szépek. 

A fák alatt sűrűn beborított mindent a gyöngyvirág és a nefelejcs. Lehajoltam megszagolni az apró, fehér virágokat..Micsoda boldogság! Ezt le kellene rajzolnom! Jaj, miért nem ültethetek a kertben legalább egy pár tövet? Miért irtózik tőlük Sadey néni annyira? Akkor legalább lerajzolhatnám. Azzal a farzsebemből elővettem a kis blokkfüzetet, amit mindig magamnál hordok, és leültem a harmatos fűbe, a virágok közé. És rajzoltam. Rajzoltam egyik virágot a másik után. A gazt is, amiről azt sem tudtam micsoda. Már legalább hat oldalt telerajzoltam, amikor váratlanul megcsúszott a papíron a ceruzám, elcsúfítva a gyöngyvirágot, amin éppen dolgoztam.

- Jaj! – kiáltottam fel ijedten és kinyitottam a szemem. Csodálkozva pislogtam. A hintóban ültem, egy autópálya melletti parkolóban.

- Mi történt? – kérdezte Pat csodálkozva.

- Valaki meglökte a kezemet amikor rajzoltam – hebegtem.

- dehogy rajzoltál! – nevetett Pat és kiszállt. – Aludtál. És megböktelek, amikor a kesztyűtartót kinyitottam a neszeszeremért. Neked nem kell?

- Nem is tudom…

- Pedig azt nem olyan nehéz eldönteni. Na szállj ki, és térj magadhoz!

         Kiszálltam. Kezdtem visszatérni az álomerdőből a valóságba. Tudtam, hogy nem kell pisilnem, de rutinból tudtam, hogy Pat el fog bíbelődni egy ideig a sminkjével. Hogy egy kicsit mozogjak, körbejártam a parkolót. Persze itt is, mint mindehol, amerre a szem ellátott, kukoricás. De a szélén a fű között pipacs piroslott. Nem hagyhattam ki. Le kellett rajzolnom. Farzsebemből elővettem a kis noteszt, a mindig benne levő ceruzával és kinyitottam az első oldalon. A notesz NEM VOLT ÜRES! Pedig reggel egy vadonatúj füzetet tettem a zsebembe, hogy legyen nálam elég papír, amire rajzolhatok. De az még hagyján, hogy nem volt üres! AZ első oldalon nefelejcs. A másodikon gyöngyvirág. Aztán ugyanaz nagyobban, közelebbről, vegyesen. Alig mertem továbblapozni. Ez nem lehet! Ilyen nincs! Tudtam előre, hogy mi lesz az ötödik oldalon…

 

15 komment

Részletek a borítóval kapcsolatban

2010.04.27. 18:37 Lovessence

A borítót Lelkes László grafikus művész, a Moholy-Nagy Egyetem adjunktusa készítette, aki a szakma komoly, elismert alakja.

Lacit nem most ismertem meg, és már láttam munkáit, úgy hogy tudta, érezni fogja mi kell ide, és szívvel fogja megcsinálni.

Leültünk, és elmeséltem neki az egész történetet töviről hegyire, úgy, ahogy az a fejemben már összeállt.

Készítettem egy listát arról, hogy kikre számítunk olvasóként, milyen korosztályra, milyen stílusú emberekre.

Magam is megrajzoltam egy logót, amiről úgy véltem, elég jól kifejez a dolgok lényegét, de persze meg sem közelítette azt, amit végül Laci csinált.

Megmutattam neki a Twilight sorozat borítóit is, és azt kértem, ugyanolyan jól felismerhető és letisztult legyen.

Ezek után készített több változatot a logóra, és több változatot borítóra. Végül azt választottuk, a kiadómmal Katona Ildivel, amit most láttok, csak akkor még más színe volt. Következett töb szín variáció, és amikor ez is meg lett,  és eldőlt az alcím, annak is több betűtípus, míg végül az lett, amit láttok.

Hát így készült.

MOst Laci a weboldal desginját fogja elkészíteni, aminek ha minden igaz: www.lovessence.us lesz a domain címe. (A .com már sajnos foglalt egy tök más dologra.)

Ezt viszont úgy fogjuk emlegetni, hogy "lávesszensz-dot-ász" ami azt jeleni ugye angolul, hogy "mi", vagyis mi vagyunk a LOVESSENCE, vagy mondhatjuk magyarul azt, hogy a "lávesszensz-pont-ász", ami még értemesebb. (szerintem)

Képzeljétek, már azt is tudom, hogy az oldal eddigi legfiatalabb állandó látogatója 10 éves, és fiú!!!! A legidősebbet nem tudom, de remélem, büszkén fog jelentkezni. Várom a licitet!

Garantálom, 100 fölött és 10 alatt is emberszámba veszünk mindenkit:-)

6 komment

Új részlet, amit már igazán megérdemeltetek :-)

2010.04.26. 15:21 Lovessence

Audrey arra ébredt, hogy a szemébe tűz a nap. Úgy érezte, mintha történt volna valami, de nem tudta, hogy mi. Csak feküdt és félálomban próbálta végiggondolni a tegnapi napot. Ja, igen. Kirúgták őket a HY-Vee-ból. De nem ez volt az, amit elő akart bányászni még szunyókáló memóriájából. Eszébe jutott a két furcsa üzenet a blogon. A két lányé, akiknek használtak légből kapott tanácsai. Ez volna az a valami? Talán igen… de azért nem volt biztos benne. Álmodott volna valamit? Igen. De mit? Az előbb még élesen emlékezett rá, most azonban hiába akarta felidézni magában. Pedig jó álom volt. Valami új. Bíztató. Valami ígértes. Arról szólt, hogy belőle is lehet valami. Valaki. De hogyan? Álmában biztosan tudta. Vagy mégsem? Jaj, vissza kellene aludni, hátha folytatódna. Persze ez nem így megy. Az ember nem tud szánt szándékkal álmodni, főleg nem egy félbemaradt álmot.

Egy ideig erőnek erejével igyekezett újra elaludni, persze hiába. Egyre éberebb lett. Végül megadta magát a reggelnek, s úgy döntött kinyitja a szemét. De csak lassan. S ahogy pillái még függönyként homályosították el látását, mintha az arca előtt megmozdult volna valami. Valami fehér. Átlátszó. Alig észrevehető. Résnyire nyitotta a szemét, s azt látta, hogy a Sadey néni varrta virágos, tarka, lepkés takaróra egy pillangó száll. Vagy talán nem is az, hiszen mintha nem is lenne teste. Bár egy lepkét sosem szabad megfogni, de azt itt nem csak megfoghatatlan, hanem jóformán láthatalan volt. Mintha csak egy lepke lelke volna. Ott sejlett a vidám, reggeli napsütésben, a barátságos, csupa virág szobában.

Ki vagy? – gondolta Audrey, de még gondolkodni is alig mert, nehogy elijessze a délibábszerű jelenséget, és közben de ja vu érzése támadt. Nem álmában is ugyanezt kérdezte? És vajon akkor kapott rá választ? Nem tudta eldönteni. De abban biztos volt, hogy a helyes kérdés a „ki”, nem pedig a „mi vagy”.  – Mindjárt tudni fogja, hogy mit is álmodott pontosan. Ez a kérdés az összekötő kapocs. Csak egy pillanat…

-         Na mi van? – kiabált be ekkor a csukott ablakon át Pat. – Nem megyünk? Hajnal óta fent vagyok. Hogyan fogod így megnyerni azt a versenyt?

Audrey ijedtében összerezzent, és tágra kinyitotta a szemét. Kétségbeesetten nézett körül, miközben barátnője megállás nélkül kiabált és karattyolt odaátról.

Azt hiszem kezd elmenni a józan eszem – gondolta. – Valami láthatatlan lepkét keresek a szobámban fényes nappal, aminek az álmomból kellett volna kiröppennie? Egy áttetsző szellemlepkét? Még a végén engem is elkap a gépszíj és hinni kezdek a vámpírokban meg a vérfarkasokban, mint egyesek.

-         Indulás, hétalvó! – kiabált tovább Pat.

-         Jól van már, felkeltem -  nyitotta ki az ablakot Audrey. – Azért felöltözhetek, vagy így menjek pizsiben?

-         Nekem mindegy, csak húzzunk! – felelte Pat teljes sminkben és talpig felöltözve. – fedezzük fel nem csak a megyét, hanem egész Iowát.

-         Hogyne! A hintó nem is kell. Bejárjuk estére gyalog.

-         Háhá! Imádom a humorodat, de joban értékelném, ha tudnám, hogy tényleg csak viccelsz. Képes vagy, és mindjárt előjössz azzal, hogy menjünk biciklivel.

-         Most dumálunk, vagy mehetek öltözni? – kérdezte Audrey. – Tíz perc és lent találkozunk – mondta, azzal becsukta az ablakot. Halkan ment be a Sadey néni hálószobája melletti fürdőszobába, mert tudta, hogy a néni fél éjszaka nekik sütött, főzött, s nem akarta felverni. Ám amikor éppen le akart osonni az amúgy recsegős falépcsőn, sadey néni álmos hangon kiszólt neki.

-         Gyere be kismadaram egy pillanatra!

-         Igen. Sadey néni!

-         Csak azt akartam mondani, hogy…

-         Tudom! Ne álljunk szóba idegenekkel, ne beszéljünk magunkról senkivel, ne fogadjunk el ismeretlenektől semmmit..

-         Nem, nem ezt. Ezt már elégszer hallottad. Hanem, hogy vidd magaddal

-         A piknikkosarat, amit telepakoltál mindenféle finomsággal?

-         Azt persze vidd, de nem ezt akartam, hanem…

-         - Hogy ne felejtsem el a fényképezőgépet…

-         - És…

-         …és ne csak a látványosságokat fotózzam, hanem kérjem meg Patet, hogy rólam is csináljon képeket mindenhol.

-         Azt.

-         Hát persze – adott egy puszit Audrey a néni gömbölyded, tejcsokibarna homlokára. – Csak aludj tovább nyugodtan, és ne aggódj miattam. Jövünk, amint tudunk.

-         Érezzétek jól magatokat, gyöngyöm!  

5 komment

A borító! Tatatataaaa!

2010.04.25. 21:41 Lovessence

 

Borostyánnak köszönhetően itt pompázik a borító

Nagyon szépen köszönöm Neked, meg persze a többieknek is, akik a távorvolással megpróbálkoztak! :-)

 

 

 

 

23 komment

Az eddigi részletek egyben. Remélem, nem hagytam ki semmit!

2010.04.24. 23:27 Lovessence

 

 


-         Hahó! Van itt valaki…valaki? -  visszhangzott Audrey kiáltása a romos várkastély fedetlen kápolnájában. Éjszaka volt. Ijedten nézett körül a sötétben. Nem látott mást, csak az íves ablakok körvonalait. Pilinckázott a hó, a felhők eltakarták az eget, ő pedig ott állt dideregve egy szál sortban és pólóban. Farzsebéből elővette mobiltelefonját, és megnyomott egy gombot, hogy a kijelzővel világítson. Lába előtt lapos, faragott márványtábla illeszkedett a kőpadlóba. Egy sírkő. Közelebb lépett, s felismerte rajta egy vele egy idősnek tűnő  lány életnagyságú mását, aki mintha csak elszenderedett volna. Audrey közelebb lépett, leguggolt és lesimította a vékony hóréteget az arcáról. Ahogy jobban szemügyre vette, döbbenten látta, hogy az ismeretlen mintha hasonlítana rá.

      Ekkor észrevette, hogy a lány sírkövének szélén felirat fut körbe. Letérdelt a kő szélére, hogy elolvashassa, de ekkor súlya alatt megbillent a márvány, Audrey pedig olyan hirtelen került a kápolna padozatába mélyesztett sírba, hogy sikoltani sem volt ideje. Gondolni is csak annyit tudott:

Végem. Ennyi…

Annál jobban csodálkozott, amikor azt vette észre, hogy ott fekszik ugyan a sötét, hideg és nyirkos kősírban, de jóformán meg sem ütötte magát. Nem fáj semmije. Megmozdulni azonban mégsem mert:

Nem szabad hozzányúlnom semmihez. Itt vannak ennek a lánynak a csontjai – és beleremegett az undorba és a félelembe. – Azonnal ki kell másznom innen. De hol a mobilom? – és óvatosan kinyújtotta a lábát. - De hiszen itt nincs is koporsó! Ez a sír üres. – Kissé megkönnyebbülten kezdett tapogatózni maga körül, már amennyire bárki vígan tapogathat, aki egy elhagyatott, üres sírban találja magát, s a közelben nincs egyetlen lélek sem, se élő, se holt. Bár ki tudja.

-         Meg vagy! – szólalt meg kisvártatva Audrey, amikor megérintett valamit, s szavai a hatalmas csendben kiáltásnak hangzottak. Annál nagyobb volt csalódása, amikor rájött, hogy nem a telefonját találta meg. A kis, hideg tárgy elfért a tenyerében. Formája kissé elnyújtott, pici hegedűre emlékeztetett inkább, mint bármi másra, s az egyik végén vékony lánc lógott.

Ez a forma még így, sötétben is ismerős volt neki. Mintha látta volna már valahol. Izgatott várakozással tapogatott tovább, s hamarosan meglett a mobilja is. Közben megfeledkezett arról, hogy a márványlap bármikor tovább billenhet, akár agyon is ütheti. Megnyomta a telefonja egyik billentyűjét,  és még a lélegzete is elakadt.

A kezében tartott apró ezüstfiolát nézve már nem érezte a hideget. Nem gondolkodott azon, hogy hogy került ide. Megtalálta! Végre övé az olthatatlan, örök szerelem ígérete.

Nem várhatott tovább. Érezni akarta a Lovessence illatát. Óvatosan kinyitotta a csavaros kupakot. Vigyázott, nehogy egy csepp is kárba vesszen a varázserejű olajból. Beleszagolt az ezüstfiolába…és elfintorodott. Kellemetlen, avas szagot érzett.

Ereiben meghűlt a vér.

- Ne! Jaj, ne! Julianna, segíts! Azt ígérted, ha megtalálom, enyém a tudás. Enyém a szerelem hatalma. – Könnyek szöktek a szemébe, és csak beszélt tovább, mintha lenne ott valaki. Mintha hallaná az a bizonyos Julianna. – Most nézd meg! Nincs benne egy csepp sem. Ugye látod? Tudom, hogy itt vagy – rázta meg dühösen felfordítva az üres fiolát, melyből egyetlen csepp csöppent a márvány sírkőre. Látni nem látta, de érezte, ahogy hirtelen elárasztja a sírt a gyönyörűséges illat. Sehol az avas bűz, sehol a reményvesztettség. Az illatot követve érezte, hogy az utolsó, még megmaradt csepp, éppen a márvány leány ajkára csöppent. A Lovessence, mely már rég elveszítette varázserejét, utoljára erőre kapott e halott szépség sírkövén.

- Tudom már! Igen! – ujjongott Audrey. – Ismerlek benneteket! Hát persze. Itt vagytok drága barátaim. Köszöntelek mesés lótusz, szerény zsálya, élettel teli citrom, kedves narancsvirág, megbízható geránium. És benneteket is , ti titokzatosak: nárd, tömjén és mirrha. Tudhattam volna, hogy ti kelletek a szerelemhez. Van valaki, akit még nem vettem észre? Ki vagy te? Idegennek tűnsz. Hallgatsz? Ne tedd, te irigy! Hadd szagoljalak!

De a szag már jóformán teljesen elillant. Audrey arca a márvány leány arcához tapadt, úgy próbálta még egyszer, utoljára érezni a Lovessence illatát. Kalapáló szívvel vett nagy levegőt.

-         Tudom már ki vagy.

 

 

*****************************************************************-

Amikor végre lejárt a műszak a Hy-Vee szupermarketben, a két lány szokás szerint együtt indult haza, mivel kocsija csak Patnek volt. Már amikor volt, mert a „hintó”, ahogy Pat nevezte , gyakran bemondta az unalmast. Nem csoda, hiszen metál felhőkék, 1977-es Ford Thunderbirdje még a dédnagymamájáé volt. Pat azóta használhatta, amióta a dédi saját kérésére bevonult a Safe Haven szeretetotthonba. Amikor a hintó bedöglött, Pat mindig megjegyezte, hogy a dédi valószínűleg azért választotta az öregek otthonát, hogy így szabaduljon meg az ócskavastól. Persze ő is tudta, hogy ez nem igaz. A döntés fő oka a Safe Haven két kutyája, Percey és Bissey volt. Percey és Bissey két hatalmas, békés agár volt, akik szabadon jártak-keltek az otthon folyosóin, és szívesen tartották oda a fülük tövét bárkinek, aki vakargatni akarta. Perceyt és Bisseyt általában önkéntesek sétáltatták, de a dédi, aki azelőtt alig mozdult ki otthonról, amióta a Safe Havenben lakott, jóformán megfeledkezett elkopott térd ízületeiről, s legszívesebben versenyt futott volna az agarakkal.

 

********************************

Audrey Sadey nénivel élt, a South Cherry Streeten, a Paték melletti házban. A ház valamikor a hatvanas években épült. Nem volt valami luxusvilla, de kettejüknek elég. Szokványos ház volt. A füves előkertből a verandán át a nappaliba ért az ember, melynek ablakába nyaranta olyan hangos légkondicionálót applikáltak, mint egy traktor. A nappali volt a ház egyetlen hűtött szobája, márpedig a fülledt, fojtogató iowai nyárban légkondi nélkül képtelenség megmaradni. A legmelegebb napokon Audrey és Sadey néni a nappaliban aludt. Sadey a virágos kanapén, Audrey pedig a vastag, eperfagylalt színű padlószőnyegen.

A tény, hogy Sadey néni nem Audrey anyukája, már első látásra nyilvánvaló volt, mivel a negyvenes évei vége felé járó Sadey Limeville egyetlen afroamerikai lakosa volt.

Hogy Sadey miért fogadta örökbe Audreyt, arról Patnek fogalma sem volt. Csak annyit tudott, hogy az egyedülálló nő, aki sosem volt férjnél, Audrey édesanyjának barátnője volt. Hiába is firtatta, többet nem sikerült kiderítenie barátnője igazi családjáról. Audrey maga sem emlékezett tisztán arra, amikor még nem Sadey nénivel élt, a néni pedig egyszerűen nem nyilatkozott. Egy dolog azonban bizots volt: Audrey és Sadey néni imádták egymást, és ha a színkülönbség nem lett volna, bárki azt mondta volna, ők ketten anya és lánya.

Sadey néni védőnő volt a két lány sulijában, a Limeville Gimiben, és mindenki szerette. Bármikor fordulhattak hozzá az összes hasfájásukkal, amire vagy gyógyszert, vagy lelki elsősegélyt nyújtott, szükség szerint, legyen szó szívügyekről, vagy bármi másról. A gyerekek még azért sem haragudtak rá, ha a makk egészségeseket visszaküldte órára, miután megpróbálták feldörzsölni a hőmérőt. Sadey néniek elég volt a szemébe néznie az illetőnek, s pontosan tudta, merről fúj a szél.

Sadey néninek csupán egyetlen  rossz tulajdonsága volt, amire Audrey és Pat nem talált magyarázatot. Ki nem állhatta a virágokat. A kertben nem tűrt meg mást, mint füvet. Pedig aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, Sadey néni pedig igazán nem volt az. Csakis a selyemvirágokat tűrte meg, azok viszont elborították a kis lakás minden pontját.

-         Ezekre legalább nincs gondom, amikor elutazom – szokta mondogatni, nem mintha valaha is Kansas Citynél messzebbre elutazott volna.

Audreyt nagyon zavarta a selyemvirág mánia, mert valamiért ösztönösen vonzódott a növényekhez. Nem csak az illatos, színes virágokhoz, de még a gazhoz is. Audrey kedven időtöltése a kertészkedés lett volna, amit csak Paték hátsókertjében tehetett, olyankor, amikor Sadey néni nem látta, különben mindjárt hazahívta valami mondvacsinált indokkal.

Audrey egyfolytában virágokat rajzolt mindenhová, a füzetei szélére, az éttermi szalvétákra, a pizzás dobozra. Sadey néni ezt is rosszallotta.

A két lány végül arra a következtetésre jutott, hogy a nénit nyilván valamiféle gyerekkori trauma érte, amit nem tudott feldolgozni, bár el nem tudták képzelni mi lehetett az.


 *****************************************************************

Audrey emeleti szobájába nyikrogó lépcső vezetett fel. Audrey szerette ezt a szobát, bármilyen kicsi volt is. Egyik ablaka a hátsókertre, a másik Paték házára nézett.

A szobában nem volt rend, de azért túl nagy káosz sem. A legkedvesebb bútordarabja egy festett láda volt. A fehérre mázolt láda oldalára és tetejére gondos kezek viruló virágcsokrokat, füzéreket, a füzérekre lepkéket festettek, csupa természetes színnel. Audrey emlékeiben mindig is ott volt ez a láda, ami Sadey néni szerint nem volt csoda, hiszen ez a láda Audrey családjában volt réges-régóta. Egy szívalakú virágfonat közepén cifra monogram ékeskedett: Ú.J. With an accent on the ’u’. Audrey had no idea whose intials those were, but she had long figured out that the Amish made such pieces. They were called ’Jonestown’ furniture. She loved this chest so much that she wanted the whole room to be in the same style. Unfortunately Amish funiture was handmade, out of best quality materials, which meant, they could not afford it. But Auntie Sadey would not have been Auntie Sadey had she not found a way to make Audrey happy. For months they spent wekeend after weekend at garage sales and antique faires and found very simple pieces furniture, made of wood. They selected the most beautiful ones, even if they were battered. Auntie Sadey had had no idea about restoration, but she had the same philosophy on DIY, as on cooking: if you can read, you can cook. So she bought books on do-it-yourself woodworking, which she read and tools she used. It took more than a year to select and restore the four poster, the small nightstand, the chest-of-drawers, the desk, and the chair. With these the room was practically full. Luckily there was no need for a wardrobe. There was a built in closet. But then one Saturday somewhere in Missouri, Sadey and Audrey discovered a vanity and a rockingchair they just could not leave. Így hát ezeket is megvették, s végül a fésülködőasztalt a hintaszékkel együtt besuszterolták Sadey néni szobájába.

Az persze nagy dolog volt, hogy a néni gondos munkával rendbe tette a romos bútorokat, de igazán különlegessé az tette őket, ami ez után következett. Audrey ugyanis, Sadey néni kezdeti rosszallása ellenére nekiállt kidíszíteni őket. Először a könyvtárból vett ki mindenféle könyvet a Közép-nyugat népművészetéről, de aztán inkább a saját fejét követve festette ki a bútorokat, amik így hasonlítottak is az örökölt ládához, meg nem is. Audrey a népi motívumokat valódi, megszólalásig élethű virágokkal keverte. Az így elkészült szobában aztán Audrey olyan otthonosan érezte magát, mint egy mennyei virágoskertben. S amikor már minden lehetséges felület csupa virág, levél és inda volt, képtelen volt abbahagyni a pingálást. Így került a virágok közé számtalan pillangó, elvégre a ládán is volt, nem is egy.

Ami pedig megkoronázta az egészet, az Sadey néni ajándéka volt, amit sok havi titokzatoskodás után adott át, három hónapos késéssel Audrey tizenhatodik születésnapjára: egy maga varrta patchwork takaró, aminek minden apró foltja virágos textília volt, ami csupa lepkévé állt össze.

-         Tudja valaki, hogy államunk neve honnan származik? – kérdezte Miss Bell, a történelemtanár, és reménykedve nézett végig az unott társaságon.

-         Jaj, ne! – nyögött fel Susan. – A könyökömön jön ki.

-         - Annál jobb – mosolygott rá Miss Bell angyali türelemmel. – Ezek szerint számíthatok tőled a helyes válaszra.

-         Aha. Az indiánokról.

-         Pontosabban?

-         Az iowa, vagy más néven ioway törzsről.

-         Köszönöm – mondta a tanárnő. – És napjainkban is élnek errefelé indiánok?

-         Nem – felelt Susan. – Csak amisok.

-         Amisok valóban élnek Limeville közelében – bólogatott Miss Bell. – Nap mint nap láthatjuk őket tradicionális, fekete ruhájukban, a férfiakat szalmakalapban, a nőket főkötőben, köténnyel, ahogy lófogaton bejönnek a városba. De ők persze nem ősi amerikai népcsoport, hanem ki tudja honnan jöttek? Igen, Steve?

-         Svájci protestáns bevándorlók leszármazottai, akik a tizennyolcadik században érkeztek.

-         Helyes. Vagyis semmiképpen sem indiánok. Nem is keveredtek az indiánokkal, mint ahogy más népcsoportokkal sem. Ezért is lettek náluk mára gyakoribbak egyes örökletes genetikai betegségek. De most térjünk vissza mai óránk anyagához, az őslakos amerikaiakhoz. Szóval Iowában nem élnek napjainkban indián törzsek?

A válasz mély hallgatás.

-         Tamáról mi jut eszetekbe? – próbálkozott tovább Miss Bell, majd a bamba tekinteteket látva folytatta: - Tudjátok, Tama innen másfél órányi autóútra van. Egyikőtök sem járt még ott?

-         De, a szüleim voltak, a házassági évfordulójukon – szólalt meg Claire. – A kaszinóban.

-         Ez az! Köszönöm – sóhajtott fel a tanárnő, de az osztály továbbra is értetlenül, és laposakat pislogva nézett maga elé. – Ki működteti azt a kaszinót?

-         Ja, az indiánok – mondta Susan.

-         Szóval kell még létezniük Iowában, ha kaszinót működtetnek – bólogatott Miss Bell. – De ezek már nem az iowayek, hanem a meskwaki törzs.

-         Minek olyan messzire menni? – szólt közbe Steve. – Osceolában is van kaszinó, és az csak fél óra innen. És az is az indiánoké.

-         Osceola valóban szintén egy indián törzsről kapta a nevét, de a kaszinót nem ők működtetik – jegyezte meg most már kissé türelmetlenül a tanárnő. – Azt javaslom, lépjünk túl a szerencsejátékon! Mutatok nektek néhány képet a meskwakikról – mondta és bekapcsolta a projektort. –  

-         Mit jelent az, hogy meskwaki? – kérdezte Claire.

-         A vörös föld népe – felelt Miss Bell. – Más néven rókának is nevezik őket, de ennek csupán félreértés az alapja. Nem kell megjegyeznetek.

-         Milyen félreértés? – kérdezte Steve, akit jobban érdekelt amit nem kellett megtanulni, mint amit igen.

-         - Nos, még a tizenkilencedik században a francia telepesek találkoztak a róka klánnal, mely a vörös föld népének része. S azt hitték, hogy az egész törzset rókáknak nevezik.

-         Akkor a meskwakik ugyanaz, mint a Sauk and Fox törzs?

-         Igen. Két baráti törzs egyesült. A sauk a sárga föld népe.

-         És milyen klánok vannak még? – kérdezte Pat, akinek mindjárt egy lehetséges farkas, sőt vérfarkas család jelent meg lelki szemei előtt.

A legmeglepőbb számomra a krumpli klán – felelt Miss Bell. De furcsa az is, hogy a szárazföld belsejében létezik óceán klán. Ez is bizonyítja, hogy amíg az állam erőszakkal le nem telepítette őket, az indiánok nomád módion vándoroltak. Van még a hó és a mennydörgés klán, és persze tradicionális állatnevű klánok is. Van rá tippetek?

- Medve?

- Igen.

- Sas?

- Nincs, de lehetne.

- Szarvas?

- Az van.

- És farkas? – kérdezte Pat.

- Hát persze, hogy van farkas, de hód is – mondta Miss Bell, de a hód már senkit sem érdekelt. Az összes lány izgatottan kezdte tárgyalni a hozzá legközelebb ülővel, hogy vajon miként tudnának mihamarabb eljutni Tamába és megismerkedni a vérfarkasokkal.

 ***************************************************************

         Menjünk már, mert elkésünk! – sürgette Audrey Patet másnap reggel, amikor ahelyett, hogy beindította volna a hintót, inkább még egy réteg festéket kent a szempilláira. – Jobban tettem volna, ha gyalog megyek.

-         Dehogy tetted volna jobban – csitította Pat, és elégedetten pislogott bele a napellenzőre eszkábált sminktükörbe. Az 1978-as Thunderbirdön ugyanis még nem volt ilyesmi sem alapfeleszerelésben, sem az extrák között.- Annak Robert Frost látná a kárát.

-         El akarod mondani út közben? – nézett rá csodálkozva Audrey. – Nekem jó, hallgatlak.

Pat drive-ba tette az automata sebességváltót, és a kipufogóból látványos fekete felhőt eregetve elindult.

-         Nem én, te – felelte. – Valamikor csak meg kell tanulnom.

-         De Pat! Ez nem Los Angeles, ahol egy órába is beletellne mire eljutunk a suliba – sóhajtott Audrey. – Ha rükvercben megyünk, akkor is hét perc alatt ott vagyunk.

-         Pontosan. Ezért jobb, ha nem vitatkozol, hanem kezded. Csupa fül vagyok.

-         Akkor inkább elmondom az első versszakot többször. Legalább azt próbáld megjegyezni!

-         Jól van, csak lökjed már! Végül miattad fogok megbukni – vigyorgott Pat.

Audrey épp csak, hogy háromszor el tudta mondani az első versszakot, és már meg is érkeztek a Limeville Gimi elé, aminek nem volt akkora parkolója, mint a hollywoodi filmekben szereplő iskoláknak. Limeville-ben. Nem csoda, hiszen Limeville-nek csupán 2444 lakosa volt. New Yorkban, vagy Los Angelesben jóformán ennyien járnak egy-egy iskolába. Audrey és Pat sulijában alig voltak többen száznál a négy évfolyamon.

-         Nagy kaland – mondta mindig Pat. – Csecsemő korunk óta ismerjük egymást mindenkivel. Hogy randizhatsz valakivel, akiről tudod, hogy négy évesen még bepisilt, és megállás nélkül túrta az orrát?

Ilyenkor nem általánosságban beszélt, hanem egy egészen konkrétan bepisilős és orrtúrós fiúra, Steve-re gondolt, aki állhatatosan minden pénteken elhívta a Colisseumba, bármilyen filmet vetítettek is. Pat pedig kitartóan nemet mondott, annak ellenére, hogy Audrey szerint már biztosan nem pisil be, és évek óta nem látták orrtúrás közben.

A két barátnő így egyedül nézte meg pénteken, vagy szombat este az egyetlen filmet, amit adtak, már ha éppen nem thriller, vagy akciófilm volt. Steve pedig „teljességgel véletlenül” mindig Pat mellé vett jegyet, aki ha már ott voltak, azért megette Steve pattogatott kukoricájának jórészét.

Szóval a gimnázium nem túl méretes parkolójában megállva Pat már vette is elő a neszeszerjét, hogy felfrissítse az elmúlt néhány perc alatt bizonyára lekopott sminkjét, de Audrey ezúttal nem hagyta.

-         Halljam végre azt az első versszakot! – mondta.

Igen, Mr Wallace – felelt Pat birkamódra, és színpadiasan megköszörülte a tokát.. Robert Frost: Járatlan út.

Tönkrement az út a sárga erdőben

Jaj de kár.

Ott álltam és nem hittem a szememnek

-         Ne csináld már! Komolyan elkésünk – kérlelte Audrey. – Mondd rendesen!

- Nyugi! – vigyorgott Pat és belekezdett rendesen:

Szétvált az út a sárga erdőn

De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,

Sokáig álltam, elmerengőn,

És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt

A bozótban, ahogy kanyart vetett.

Most megnyugodtál?

-         Nem teljesen. Mert mi van, ha folytatnod is kellene?

-         Majd elájulok, vagy valami, aztán mehetek Sadey nénihez az orvosiba. Utána meg emlékezet kiesésem lesz a maradék három versszakot illetően.

-         Szuper terv – adta fel Audrey, és kinyitotta a nyikorgó kocsiajtót.

A túloldalon Patnek nem kellett ilyesmivel foglalkoznia. Steve állt ott, és pattanásos képén fülig érő mosollyal nyitotta ki neki előbb a kocsiajtót, majd az iskola ajtaját is.

- Gyönyörű vagy ma reggel is, mint mindig – köszöntötte Patet, mint mindig, amire Pat ugyanúgy nem felelt, mint mindig.

Irodalom volt az első órájuk, ahová Steve nem követte őket. Neki számítás technikája volt addig. Pat ezúttal nem kezdett rá arra, hogy milyen jó lenne egy Los Angelesi gimiben, ahol akár egész nap sem futnának össze vele még egyszer, de ezt annyiszor elmondta már, hogy maga is unta.

Becsengettek, és Mr Wallace már jött is, bár Pat úgy érezte, ha két percet késett volna, azalatt ő megtanulhatta volna a vers hátralévő részét.

Patnek azonban mákja volt. Nem őt szólította fel. Ketten, vagy hárman is felmondták, miközben ő messze járt. Gondolatban kedvenc filmsztárjaiból rakta össze az ideális fiút, akivel szívesen megismerkedett volna. Nem volt könnyű dolga. Robert Pattinsont és Taylor Lautnert egyszerűen képtelenség volt egybegyúrni. Igaz, egy lány sem értette, hogy tetszhet neki egyszerre a sápatag vámpír, és a csupa izom vérfarkas, de Pat nem volt hajlandó magyarázkodni. A változatosság kedvéért, most felidézte magában Robertet, amikor még nem vérszívót, hanem varázslót alakított. Meg kell hagyni, Cedric Diggory szerepében is jobban nézett ki mindenki másnál. Igaz, Harry Potter, a vacak Lennon szemüvegével, vagyis Daniel Radcliff nem volt akkora látvány, mint Taylor Lautner.

-         Patricia! – hallotta meg ekkor valahonnan a távolból Mr Wallace hangját. – Látom, sikerült beleélned magad Frost költészetébe. Megtudhatjuk a választásodat?

-         Tanárúr, képtelen vagyok dönteni – felelt Pat álmodozva. – Nekem tök mindegy. Egyik szebb, mint a másik.

-         Ez igaz. A költő is így látja. De ha már te nem tudsz választani, azt megmondanád, hogy ő hogyan döntött?

-         Mármint Frost? – kérdezett vissza Pat, miközben a fejét törte. Végül úgy határozott, egy ilyen erdőről szóló vershez jobban illik a vérfarkas.– Taylor Lautnert – motyogta végül.

-         Tessék? – ráncolta a homlokát a tanár. – Nem hallottam jól.

- Tanár úr! Pat azt mondta, hogy a régebben jártat – mentette meg a helyzetet Audrey

*******************************************************************

 

 

-         Te, szállj már le a gázról! – rémüldözött Audrey. – Már csak az kell, hogy Baileys sheriff elkapjon gyorshajtásért.

-         Nem sietni akartál?

-         De azért nem ennyire.

-         Csak semmi para! Látod, már meg is jöttünk – kanyarodott be Pat a Hy-Vee szupermarket parkolójába.

Mrs Miller már ott állt a személyzeti bejáró ajtajában, és mutatóujjával az karórája üvegét kocogtatta.

-         Miss Lepke, Miss Donahue! Micsoda megtiszteltetés.

-         Jó napot, Mrs Miller – felelt Pat és nem bírta megállni, hogy egy hatalmas lufit ne fújjon a fahéjas rágóval.

-         Azt ugyebár, lesz szíves itt helyben… - mutatott a boltvezető az ajtó melletti szemetesre, mire Pat, egy jól irányzott köpéssel belelőtte a Wrigley’s-t.

-         Ennyit a reggelimről – jegyezte meg, és már ment is befelé az öltözőbe, hogy felvegye az egyenruhát.....

 

.....A délelőtt eseménytelenül telt, egészen addig, amíg Steve meg nem jelent a szupermarketben. Fel-alá furikázott egy bevásárlókocsi keresztrúdján állva, fél kezében egy hatalmas, műanyag dobozos, szív alakú tortával, amit a cukrászati hűtőből vett ki. Persze nem akárhol kocsikázott, hanem kizárólag a zöldségosztályon, ahol éppen Pat rakosgatta szabályos halmokba a narancsot.

- Fejezd már be! – sziszegte Pat, amikor Steve rá sem nézve dugta lendületből az orra alá a tortát, melyről természetesen nem hiányzott az I ♥ YOU felirat. – Megígértem Audrey-nak, hogy nem rúgatom ki magunkat. Te meg itt…

Eközben Steve már tett is egy kört, legalább a huszadikat, és a torta újra ott volt Pat orra alatt.

-         Miss Donahue! – hallatszott ekkor egy kellemetlenül ismerős hang a háta mögül, mire Pat megperdült:

-         Én nem csiná… - kezdte a tiltakozást, miközben a lendülettől nekilódult a hatalmas narancshegynek. A gyümölcsök vígan gurultak szanaszéjjel. Steve hátranézett, és azzal a lendülettel nekihajtott az üzletvezetőnek. A doboz átlátszó teteje mint valami csoda folytán, megült kalapként Mrs Miller fején, a szív alakú torta pedig ott éktelenkedett méretes, ziháló keblein.

Steve röhögve pattant le a bevásárlókocsiról.

-         Elnézést! Az én hibám volt – igyekezett bűnbánó képet vágni, de közben időnként horkantott egyet az elfolytott röhögéstől. – Segítek – mondta, és mértesen tenyerével megtartotta az üzletvezetőnő melléről lecsúszni készülő süteményt.

-         Viszed innen a mocskos mancsod! – vágott a kezére Mrs Miller, amivel egyúttal a habostortába is belecsapott. Vidáman fröccsent fel a hab, amitől kezdett úgy kinézni, mint aki borotválkozni készlül. – Miss Donahue! Figyelmeztettem, hogy ez nem játszótér! Megmondtam, hogy nem kérek semmiféle előadást a boltomba.

-         De én… - próbált közbeszólni Pat de hiába.

-         Ilyen elcsépelt, némafilmbe illő ócska jelenetet pedig végleg nem.kértem. Ez utoljára Charlie Chaplinnél volt nézhető.

Addigra Audrey és mások is odajöttek, mivel az üzletvezetőnő megfeledkezett magáról, és fülsiketítően sipítozott, cipőjén a torta nagy részével, és egyéb helyeken a többivel.

-         Olcsó trükk volt, de sokba fog kerülni – visította, és levette a fejéről a tortásdoboz tetejét.

-         Elnézést! Természetesen kifizetem – szólt közbe Steve, de Mrs Miller meg sem hallotta. A szeme szikrázott, ahogy megpróbálta letörölgetni a habot az álláról.

-         Maga fiatalember VÁSÁRLÓ! Csupa nagybetűvel. Maga nem tehet semmiről. De ilyen mihaszna munkatársakra nincs szükségem. Miss Donahue most rögtön, de ha lehet, még annál is gyorsabban fogja a cókmókját és tűnjön el a Hy-Vee-ből! – Azzal sarkonfordult és észrevette Audreyt. – Ja persze, és Miss Lepke is.

-         De Mrs Miller! – tiltakozott most már erélyesen Pat, tudván, hogy nincs vesztenivalója. – Audrey itt sem volt. Semmi köze az egészhez.

-         Maga még itt van, Miss Donahue? Tünjön el mire hármat számolok, és ne halljam még egyszer a hangját! A barátnőjét meg vigye magával. Magukat amúgy is ugyanabból a fából faragták. Nem jók semmire. A többiek pedig ne lopják itt a napot, ha nem akarnak úgy járni, mint ez a két világhíres művésznő!

- Hu-hú-hu! – huhogott át Audrey a szomszédba, ahogy mindig. – Hu-hú-hu! – Pat ablaka sötét volt, de az nem jelentett semmit. Mindig ébren várták egymást, akár az ágyban fekve is. Egyikük sem aludt el anélkül, hogy minimum jó éjszakát ne kívántak volna egymásnak. – Hu-hú-hu! – De Pat ablaka zárva maradt. Audrey nem tudta mire vélni a dolgot, ezért a magáét nyitva hagyta, hátha barátnője később még áthuhog neki. Aztán leült csupa virágmintás íróasztalához, és rajzolgatni kezdett. Ez mindig megnyugtatta. Egyik virág a másik után született meg színes ceruzái nyomán. Kivirágzott a papír. Azután eszébe jutottak Sadey néni szavai: „megpróbálhatnál valami mást is rajzolni, mint mindig csak kórókat. Szerintem nagy művész válhatna belőled.” Lapozott a rajzfüzetben, s farkasszemet nézett a tiszta, fehér lappal. Aztán számos, virágokkal gazdagon kifestett fiókja egyikéből elővette pasztell krétás dobozást, és nekilátott megrajzolni egy kék lepkét. Fogalma sem volt róla, hogy miféle lepke ez. De ez volt az az eset, amikor érzett minden mozdulatot, minden színt. Nem kellett mérlegelnie, hogy mennyi feketét, sötétkéket és türkizt használjon. Aztán amikor már biztos volt benne, hogy ez egy fekete-kék lepke, maga is meglepődött azon, hogy néhány apró, vöröses pöttyöt sorakoztatott az elülső szárnyainak a felső szélére. Kicsit bánta, mert nem igazán szerette a pirosat, viszont a türkiz és a kék minden árnyalata nélkül el sem tudta volna képzelni az életét.

http://www.edupic.net/Images/Insects/lep_red-spotted_purple228.JPG

Audrey ezt a lepkét rajzolta le, tökéletes pontossággal.

A piros a szerelem színe. Tiszta Valentin-nap – gondolta. – Kár elrontani ezt a tökéletes pillangót vacak piros pöttyökkel. Megpróbálta előbb kékkel, majd feketével eltűntetni a pirosat, de az makacsul ellenállt. Mintha ledobta volna magáról a további rétegeket. Audrey feladta. – Hát jó. Akkor te maradsz ilyen, ha nem hagyod, hogy kijavítsalak – dünnyögte. – Majd holnap rajzolok másikat.

Azzal a rajzblokkot a lepke rajzával a fiókos szekrényre állította, ahogy mindig is szokta, amikor elkészült egy művel. Szerette távolabbról is megszemlélni, és csak akkor volt elégedett, ha a virág – hiszen mindig virág volt-  valódinak tűnt. Ha jóformán úgy érezte, meg kellene locsolnia. Döbbenten látta, hogy a lepke egy kicsit távolabbról ugyanannyira igazinak látszik, mint az a számtalan növény, amit máskor papírra vet. Általában, miután megszemlélte rajzait, el szokta tenni a füzetet, hogy amikor  Sadey néni benéz hozzá éjszaka, hogy betakargassa, ne bosszankodjon. (Erről a néni  nem tudott, és nem is akart leszokni, hiszen Audrey három éves kora óta mindig így tett. Audrey ilyenkor mindig morgott, de ez is a szertartás része volt csak. Rosszul esett volna neki, ha Sadey néni csak egyszer is megfeledkezik róla.)

Ezúttal azonban a komódon hagyta a rajzblokkot, a kék lepkével. Hadd örüljön a néni. Még egyszer kihuhogott az ablakon, de hiába. Gondterhelten bújt ágyba, Sadey néni virágos, pillangós takarója alá, és oltotta le az éjjeli lámpát. A telihold besütött a hátsókertre néző ablakon, s egyenesen rávilágított Audrey rajzára, aki le nem tudta venni a szemét róla a félhomályban.

Miközben ott feküdt, szorongva gondolt barátnőjére:

Vajon nincs is a szobájában? De akkor hol lehet? Vagy elaludt? Hogyan alhatott el, amikor még nem köszöntek el egymástól?

Talán egy órája fekhetett már ott álmatlanul, szemét le nem véve a kék pillangóról, amikor Sadey néni bejött, és meglátta a nyitott ablakot. Odament, hogy becsukja.

-         Hagyd nyitva kérlek, Sadey néni! – kérte Audrey.

-         De bemondta a tévé, hogy az éjjel szélvihar lesz.

-         Akkor majd én becsukom – nyugtatta meg Audrey.

-         Hát jó – hagyta rá a néni. – Akkor szép álmokat, nyulambulam.

-         Neked is!

Amikor a néni kifelé indult, észrevette a lepkét, amit tökéletesen megvilágított a hold. Kézbe vette a rajztömböt, és elismerően hümmögött, majd visszatette a fiókos szekrényre. Audrey elmosolyodott a sötétben.

Audrey újra egyedül maradt, és csak feküdt ott, a rajzot bámulva. Nem tudta mennyi idő telt el, de arra ébredt, hogy fázik. Vagy talán nem is azért riadt fel, hanem, mert odakint süvítve fújt a szél. Fejét azóta sem fordította el, pontosan úgy feküdt, ahogy elbóbiskolt. Szemét résnyire nyitotta, s azt látta, egészen egyértelműen látta, hogy a kék lepke ott repdes az ágya körül. Megpróbálta teljesen kinyitni a szemét, de valahogy nem sikerült. Mintha mégsem lett volna ébren. Ekkor becsukta, sőt erősen összeszorította a szemhéját.

Csak álmodom – gondolta. Ekkor azonban valami megcsiklandozta a jobb kezét. Finom, alig érezhető érintés volt. Audrey legyinteni akart, de a keze mintha ólomból lett volna. Most a homlokán érezte ugyanazt a csiklandozást. Mintha egy hangya járkált volna rajta, de mégis más volt. Nem tudta, megpróbálja-e újra kinyitni a szemét. Megrémült, de kíváncsi is volt. A félelem mellett valamiféle izgalom lett úrrá rajta. Most az orra hegye viszketett, de a fejét ugyanúgy nem tudta megmozdítani, mint a kezét. Minden erejét összeszedve résnyire nyitotta ólomsúlyú szemhéját, és a torkán akadt a sikoly. Az orra hegyén ugyanis egy lepke ült. Érezte, hogy tüsszentenie kell, hiszen ki tudja mióta didergett már az ablakon besüvítő huzatban. Megpróbálta visszatartani, de nem sikerült. A hatalmas tüsszentéstől a pillangó felröppent. Audrey nem látta, merre repült. Felkattintotta az éjjeli lámpát, és zsebkendőt vett elő az éjjeliszekrény fiókjából. Miközben az orrát fújta, pillantása a lepke rajzára tévedt, ami a szélben úgy libegett, mintha valóban repülne.

Na tessék – gondolta Audrey. – NIncs itt semmiféle lepke. Még csak nem is álmodtam. Ez csak a huzat… - Azzal kikászálódott az ágyból, hogy becsukja az ablakot, de még egyszer huhogott Patnek. Hiába. Aztán, mielőtt újra lefeküdt volna, a rajzblokkot eltette az íróasztal fiókjába.

 

 

 

***************************************************************************Audrey blogja 1. bejegyzés

 http://audreyhelps.blog.com

 Kedves Szerelmes!

Köszöntelek a blogomon. Jól tetted, hogy rámkattintottál. Szívesen segítek jótanáccsal, bármi legyen is a problémád. Nem vesz észre a srác, aki tetszik? Nem tudod, hogyan öltözködj, hogy tetsszél a fiúknak? Elhagyott, és képtelen vagy megemészteni? A szüleid nem csípik életed nagy szerelmét?

Segítek. Nyugodtan kérdezz, és én megoldom a problémádat.

Tudom a megoldást mindenre, ezt elhiheted. Nem akarok nagyképűsködni, de ahhoz, hogy megbízhass a tanácsaimban, tudonod kell rólam ezt-azt.

Korom: 21

Suli: az egyik legmenőbb keleti parti egyetem (inkább nem mondom meg, melyik)

Külső: mások szerint klasszikus szépség vagyok (jó, legyen), állítólaf Audrey Hepburnre hasonlítok. (ugye ennyi elég, csak nem kell részletesen leírnom a külsőmet? Na jó, azért van különbség. A mellbőségem valamivel komolyabb, mint az övé.)

Név: természetesen igazából nem Audrey

Státusz: folyamatosan válogatok (kár lenne egy pasira pazarolnom magamat)

Filozófiám: carpe diem, vagyis „élj a mának!”, mondhatnám úgy is:

buli, buli, buliii!!!

 Azt hiszem, ennyi elég is. Láthatod, hogy nem vagyok kispályás.

Kérdezz bátran és fogadd meg a tanácsomat, ahogy azt a barátnőim teszik. Meglátod, te is olyan menő csajszi lehetsz, amilyen én vagyok. Vagy legalább is, majdnem.

 Audrey

 ***************************************************

Álmában most nem is az ágyában feküdt, hanem titokzatos, őszi erdőben sétált. Lába alatt finoman recsegett az avar. A kék lepke pedig ide-oda szállt, kőrözött ahogy Audrey egyre haladt a fák közötti ösvényen. Ekkor útelágazáshoz ért. A két út között jóformán semmi különbség nem volt, csupán annyi, hogy az egyik elkanyarodott. Mindkettőt magasra nőtt fű verte fel, s mutatta, hogy talán egyformán kevesen járják őket.

A kék lepke, amely eddig Audrey körül repkedett, most leszállt a két út közötti érett, vörös csipkebógyóktól roskadozó bokorra, és abban a pillanatban eltűnt. Audrey elképzelni sem tudta, hová lehetett ilyen hirtelen. Közelebb lépett a bokorhoz, szemét le nem véve az ágról, ahová az imént a pillangót leszállni látta, de hiába. Vagy talán rosszul látta? Körülnézett. Előbb az egyik útra, majd a másikra. Vajon melyiken menjen tovább? Melyik a jó választás, ha újra látni akarja? Valójában azt sem értette, miért hiányolja, mert arra álmában is emlékezett, hogy eddig idegesítette, sőt egy kicsit félt is tőle. Minek hát utánamenni? Az eltűnt lepke mégis mintha mágnesként vonzotta volna.

Honnan tudjam, hogy merre menjek tovább? – gondolta, de csak állt hosszasan, s törte a fejét, aztán eszébe jutott:

„Szétvált az út a sárga erdőn

De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,

Sokáig álltam, elmerengőn,

És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt

A bozótban, ahogy kanyart vetett.

 

De  a másikon indultam tovább,

Tán vonzóbb volt, nem is tudom,

Magas füve épp tapodásra várt;

Bár nagyjából ugyanannyi láb

Járt rajta, mint a másik uton,”

-         Még mondja valaki, hogy nem hasznos a verstanulás – jegyezte meg hangosan, és magabiztosan indult el az egyenesebbik úton. Csak ment, ment, s úgy érezte, mintha már órák óta követné ezt az utat, de lelkesedése nem hagyott alább. Út közben az őszi erdő átváltozott tavaszivá. Minden csupa virág volt, és harsogó zöld. Eltűntek a sárgák, okkerek, vörösök és narancsok. S amikor az ősz minden jele elillant, Audrey újra észrevette a kék lepkét. Ott táncolt előtte a levegőben. Tudta, mit kell tennie: félelem nélkül nyújtotta ki a kezét, és emelte magasra muatatóujját, amire a pillangó minden vonakodás nélkül leült. Audrey csak nézte, nézte, s ahogy figyelte, a lepke egyre világosabb kék lett, már csak felhőkék volt, eltűntek apró pirosas foltjai, és egészen ködszerű lett. Á

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása