Bedöglött a gépem. Kinyiffant. Belemászott valami trójai, nem is egy. Persze mikor máskor, mint amikor már nagyon akartam írni. És nem egyszerű, mire eljön valaki, hogy feltámassza. De mostmár nagyjából megint minden jó, kivéve, ami nem.

Például elveszett az a cuki, piros lovacska, amit évekkel ezelőtt töltöttem le valahonnan. Az én gépemen nem homokóra mutatta, hogy gondolkodik, hanem a lovacska futott a képernyőn. Most honnan szerezzem vissza? Ha valaki tudja, szóljon! Nagyon hálás lennék.

Persze ez nyilván senkit nem érdekel, azokat a fantasztikus gyerekeket sem, akikkel a héten találkoztam a budapesti Kandó Téri Általános Suliban. (Nincs verseny, amit meg ne nyernének, mégsem valami unalmas eminensek, hanem igazi jófejek.) A másfél órás író-olvasó találkozó majdnem három órásra nyúlt, annyi mindent akartak tudni. S bár még "csak" negyedikesek, kíváncsiak voltak a Lovessence-re is. Majd belenőnek. Szóval most az ő kedvükért is folytatom a blogot, amit eddig még nem vertem nagydobra.

No de mostmár belevetettem magam a munkába, és megírtam a prológust, vagy mondjuk előszót. Legalább is annak első változatát. Nem csak megírtam, hanem fel is teszem ide a blogra. Szóljon hozzá, akinek van hozzászólni valója. Elvégre még nincs kinyomtatva, még bármi lehet.

Aztán belejöttem, és elkezdtem az első fejezetet. Kezdem ott érezni magam AMerikában, ahol a történet nagy része játszódik. Ott, ahol egyetemre jártam, ahol rendesen megtanultam angolul. Ebbe még jobban bele tudok helyezkedni, mint amikor Magyarórafalván, egy órában vagyok az általam kitalált zöld manóval. Persze nekem az is otthonos, az is az én világom.

De újra ott lenni lélekben, fantáziában, ahol 19 évesen voltam, az valahogy egy pillanat alatt beszippant. Remélem, így fog Benneteket is beszippantani. Most jöjjön tehát a Lovessence előszava!

-         Hahó! Van itt valaki…valaki? -  visszhangzott Audrey kiáltása a romos várkastély fedetlen kápolnájában. Éjszaka volt. Ijedten nézett körül a sötétben. Nem látott mást, csak az íves ablakok körvonalait. Pilinckázott a hó, a felhők eltakarták az eget, ő pedig ott állt dideregve egy szál sortban és pólóban. Farzsebéből elővette mobiltelefonját, és megnyomott egy gombot, hogy a kijelzővel világítson. Lába előtt lapos, faragott márványtábla illeszkedett a kőpadlóba. Egy sírkő. Közelebb lépett, s felismerte rajta egy vele egy idősnek tűnő  lány életnagyságú mását, aki mintha csak elszenderedett volna. Audrey közelebb lépett, leguggolt és lesimította a vékony hóréteget az arcáról. Ahogy jobban szemügyre vette, döbbenten látta, hogy az ismeretlen mintha hasonlítana rá.

      Ekkor észrevette, hogy a lány sírkövének szélén felirat fut körbe. Letérdelt a kő szélére, hogy elolvashassa, de ekkor súlya alatt megbillent a márvány, Audrey pedig olyan hirtelen került a kápolna padozatába mélyesztett sírba, hogy sikoltani sem volt ideje. Gondolni is csak annyit tudott:

Végem. Ennyi…

Annál jobban csodálkozott, amikor azt vette észre, hogy ott fekszik ugyan a sötét, hideg és nyirkos kősírban, de jóformán meg sem ütötte magát. Nem fáj semmije. Megmozdulni azonban mégsem mert:

Nem szabad hozzányúlnom semmihez. Itt vannak ennek a lánynak a csontjai – és beleremegett az undorba és a félelembe. – Azonnal ki kell másznom innen. De hol a mobilom? – és óvatosan kinyújtotta a lábát. - De hiszen itt nincs is koporsó! Ez a sír üres. – Kissé megkönnyebbülten kezdett tapogatózni maga körül, már amennyire bárki vígan tapogathat, aki egy elhagyatott, üres sírban találja magát, s a közelben nincs egyetlen lélek sem, se élő, se holt. Bár ki tudja.

-         Meg vagy! – szólalt meg kisvártatva Audrey, amikor megérintett valamit, s szavai a hatalmas csendben kiáltásnak hangzottak. Annál nagyobb volt csalódása, amikor rájött, hogy nem a telefonját találta meg. A kis, hideg tárgy elfért a tenyerében. Formája kissé elnyújtott, pici hegedűre emlékeztetett inkább, mint bármi másra, s az egyik végén vékony lánc lógott.

Ez a forma még így, sötétben is ismerős volt neki. Mintha látta volna már valahol. Izgatott várakozással tapogatott tovább, s hamarosan meglett a mobilja is. Közben megfeledkezett arról, hogy a márványlap bármikor tovább billenhet, akár agyon is ütheti. Megnyomta a telefonja egyik billentyűjét,  és még a lélegzete is elakadt.

A kezében tartott apró ezüstfiolát nézve már nem érezte a hideget. Nem gondolkodott azon, hogy hogy került ide. Megtalálta! Végre övé az olthatatlan, örök szerelem ígérete.

Nem várhatott tovább. Érezni akarta a Lovessence illatát. Óvatosan kinyitotta a csavaros kupakot. Vigyázott, nehogy egy csepp is kárba vesszen a varázserejű olajból. Beleszagolt az ezüstfiolába…és elfintorodott. Kellemetlen, avas szagot érzett.

Ereiben meghűlt a vér.

- Ne! Jaj, ne! Julianna, segíts! Azt ígérted, ha megtalálom, enyém a tudás. Enyém a szerelem hatalma. – Könnyek szöktek a szemébe, és csak beszélt tovább, mintha lenne ott valaki. Mintha hallaná az a bizonyos Julianna. – Most nézd meg! Nincs benne egy csepp sem. Ugye látod? Tudom, hogy itt vagy – rázta meg dühösen felfordítva az üres fiolát, melyből egyetlen csepp csöppent a márvány sírkőre. Látni nem látta, de érezte, ahogy hirtelen elárasztja a sírt a gyönyörűséges illat. Sehol az avas bűz, sehol a reményvesztettség. Az illatot követve érezte, hogy az utolsó, még megmaradt csepp, éppen a márvány leány ajkára csöppent. A Lovessence, mely már rég elveszítette varázserejét, utoljára erőre kapott e halott szépség sírkövén.

- Tudom már! Igen! – ujjongott Audrey. – Ismerlek benneteket! Hát persze. Itt vagytok drága barátaim. Köszöntelek mesés lótusz, szerény zsálya, élettel teli citrom, kedves narancsvirág, megbízható geránium. És benneteket is , ti titokzatosak: nárd, tömjén és mirrha. Tudhattam volna, hogy ti kelletek a szerelemhez. Van valaki, akit még nem vettem észre? Ki vagy te? Idegennek tűnsz. Hallgatsz? Ne tedd, te irigy! Hadd szagoljalak!

De a szag már jóformán teljesen elillant. Audrey arca a márvány leány arcához tapadt, úgy próbálta még egyszer, utoljára érezni a Lovessence illatát. Kalapáló szívvel vett nagy levegőt.

-         Tudom már ki vagy.