Hogy lássátok, mennyit változik a szöveg az első verzióhoz képest, megmutatom ez előszót, már szépen átírva, átgondolva.

Persze majd a legvégén még úgy is vakargatom egy kicsit, de így már erősen hasonlít ahhoz, amilyen végül lesz.:

Prológus

-   Hahó! Van itt valaki…valaki? - visszhangzott kiáltásom a romos várkastély fedetlen kápolnájában. Éjszaka volt. Hogy kerültem ide? Nem láttam mást, csak az üvegüket vesztett, csúcsíves, gótikus ablakok tompán fehérlő körvonalait. Pilinckázott a hó, a felhők eltakarták az eget, én pedig ott álltam dideregve, egy szál sortban és pólóban. Álom ez? Farzsebemből elővettem a mobilomat, hogy a kijelzővel világítsak. No persze ez nem olyan, mintha zseblámpa lett volna nálam, annyit azért láttam, hogy éppen a lábam előtt lapos, faragott márványtábla illeszked a kőpadlóba. Egy sírkő? Közelebb tartottam a mobilomat, és végigpásztáztam rajta. Egy velem egy lány életnagyságú mása domborodott ki belőle. Mintha csak elszenderedett volna, s mindjárt felébredne. Leguggoltam és lesimítottam a vékony hóréteget az arcáról, hogy jobban láthassam. Közben, hogy takarékoskodjam a töltéssel, hagytam, hogy kialudjon a telefonom fénye. Furcsa érzésem támadt, ahogy a hideg arcon végigsimítottam. Olyan, mintha a saját arcomat érezném, csak holtában, jéghidegen. A lélegzetem is elállt. Hiszen ez…ez…én vagyok! Meghaltam? A hó hidegétől dermedt ujjaimat a saját, meleg arcomhoz emeltem. nem. Még élek. De akkor mi ez itt? Az én sírom? Rám vár évszázadok óta?

                Újra megnyomtam a mobilom egy gombját, nem törődve azzal, hogy lemerül-e. A hófehér arcot bámuélva olyan érzésem volt, mintha tükörbe néznék, csakhogy a márvány Audrey nem nézett vissza rám. Észrevettem, hogy a sírkő peremén felirat fut körbe. Kapkodva onnan is söpörni kezdtem a havat. Mindjárt kiderül. Ha a nevem is rajta van… Letérdeltem a szélére, hogy elolvashassam, de abban a pillanatban megbillent a márvány. Torkomon akadt a sikoly. Csupán a másodperc tört részéig zuhantam, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Biztosan tudtam, hogy végem.

Aztán már ott feküdtem a sötét, hideg és nyirkos kősírban. Halotti mozdulatlanságban. A vér megdermedt az ereimben, a gondolatok megdermedtek az agyamban.  Nem tudom, mennyi idő telt el így. Vártam azt a bizonyos alagutat, a hivogató, csupa szeretet fényt, amit ilyenkor kell. De életem filmjének kockái nem kezdtek visszafelé peregni előttem.

Aztán észrevettem, hogy még mindig lélegzem. Nem is fáj semmim. De mit kell tenni, ha a minden körülmény arra vall, hogy az ember élve fekszik a saját sírjában?

               Talán fel kellene hívnom valakit, aki kihúzhatna innen. Mondjuk a rendőrséget. De mit mondanék nekik?

- Jó napot! Elnézést, de lennének olyan kedvesek kimenteni a síromból?

               Mire a rendőr:

- Na ne szórakozz kislány! Tisztában vagy vele, hogy a 911-gyel telefonbetyárkodni bűncselekmény?

               Különben is elejtettem a mobilomat. Előbb meg kell talánom, sztán majd törhetem a fejem azon, hogy kit hívjak fel.

               Csak hogy mozdulni sem mertem.   

Mi van, ha ez mégsem az én sírom? Akkor itt vannak annak a lánynak a csontjai, aki annyira hasonlított rám, amikor még élt – összeszorult a gyomrom a félelemtől és az undortól. – Azonnal ki kell másznom innen. – Óvatosan kinyújtottam a lábamat. Nem ütközött bele semmibe.- De hiszen itt nincs is koporsó! Akkor valószínűleg csontváz sincs.Ez a sír üres. – Kissé megkönnyebbülten kezdtem tapogatózni magam körül, már amennyire bárki vígan tapogathat, aki egy elhagyatott, ismeretlen helyen, üres sírban találja magát, fogalma sincs hová került, de azt sejti, hogy a közelben nincs egyetlen lélek sem, se élő, se holt. Ámbár ki tudja. Holt lélek talán lehet…

               Meg kell találnom a telefonom! Semmi más nincs nálam. Minden bátorságomat összeszedve óvatosan tapogatózni kezdtem. Minden csupa nedvesség, pókháló, piszok. Ekkor megérintettem valami apró, hideg tárgyat. Elfért a tenyeremben. Formája elnyújtott, pici hegedűre emlékeztetett s vékony láncon lógott. Ez a forma még így, sötétben is ismerős volt. De most nem foglalkozhattam vele. Előbb a mobilom kellett. Tapogattam tovább. Úgy éreztem, mintha a sírnak nem négy, hanem száznégy sarka lenne. Könnyeimmel küzdöttem, amikor végre meglett a mobilom is. Megvilágítottam vele a kis láncon lógó tárgyat, és még a lélegzetem is elakadt.

               Apró ezüstfiolát tartottam a kezemben, s már nem éreztem a hideget. Mintha ez a piciny tárgy fűtene, forróságot, erőt sugározna. Már nem érdekelt, hogy hogy kerültem ide. Az sem, hogy hol is vagyok  Megtaláltam! Végre az enyém az olthatatlan, örök szerelem ígérete.

               Nem várhattam tovább. Azonnal érezni akartam a Lovessence illatát.  Felálltam, és óvatosan kinyitottam a csavaros kupakot. Nem kellett erőltetni. Engedte, mintha csak erre várt volna. Vigyáztam, nehogy egy csepp is kárba vesszen a varázserejű olajból. Beleszagoltam az ezüstfiolába, s tudtam: most következik a csoda!

               Tévedetem. Orrfacsaróan kellemetlen, avas szagot éreztem, amitől a szívem is kihagyott egy ütemet.

- Ne! Jaj, ne! - suttogtam. - Julianna! Azt ígérted, ha megtalálom, enyém a tudás. Enyém a szerelem hatalma. – Könnyek szöktek a szemembe. – Hazudtál! Ugye te is érzed? Tudom, hogy itt vagy – ráztam meg dühösen felfordítva az üres fiolát, melyből egyetlen csepp csöppent a sírgödörbe félig becsúszott sírkőre. Ahogy ez a parányi csepp a kőre ért, felizzott a halott márványleány ajka, és a sírt elárasztotta a gyönyörűséges illat. Sehol az iménti avas bűz, sehol a reményvesztettség. Lelkemet elöntötte a tökéletes nyugalom és a határtalan boldogság. A Lovessence, mely már rég elveszítette varázserejét, utoljára kapott erőre.

               - Tudom már!  - Ujjongtam hangosan. - Ismerlek benneteket! Itt vagytok drága barátaim. Magamtól is rájöhettem volna, hogy ti vagytok, hiszen ki más is lehetne? Köszöntelek mesés lótusz, szerény zsálya, élettel teli citrom, kedves narancsvirág, megbízható geránium. És örülök nektek is, ti titokzatosak: nárd, tömjén és mirrha. Tudhattam volna, hogy ti kelletek a szerelemhez.

- Engem észre sem veszel? - szólalt meg ekkor egy bizonytalan kis hang, tompán, erőtlenül.

- Ki vagy te? Idegennek tűnsz. Hallgatsz? Ne tedd!

De a csodálatosan izzó fény már majdnem kihúnyt, alig pislákolt, és a  titokzatos illat jóformán teljesen elillant. Egészen közel hajoltam a márvány leány arcához, úgy próbáltam még egyszer, utoljára érezni a Lovessence illatát. Bridgre gondoltam. Az én Bridgemre.