- Lazacos bagel nincs? – kérdeztem, némileg magamhoz térve.

         Pat készségesen kutatott tovább, s mindjárt előkerült kedvencem, a krémsajtos, lazacos bagel. Nekiláttam. Legalább addig sem kell beszélni. Közben szerencsére eszébe jutott megörökíteni Sadey néni számára, ahogyan lakmározunk.

         Amikor végeztünk, a maradékot összecsomagoltuk, és újra beültünk a kocsiba. Most én voltam a soros a zeneválasztásban. Mi mást vehettem volna elő, mint Simon and Garfunkel Central Park-beli koncertjét. Amikor az elején a műsorvezető be mondja, hogy: „Ladies and gentlemen, Simon and Garfunkel”, és felmorajlik a félmilliós nézőközönség, minden alkalommal úgy érzem, mintha én is ott lennék a tömegben, 1981-ben. Sadey néni ott volt. Elképzelem fiatalon, ahogy virágos hippi cuccban együtt énekli az összes számot  a színpadon álló két hétköznapinak tűnő figurával. Ez valahogy összemosódik nekem a Hairrel, pedig pontosan tudom, hogy addigra már elvirágzott a flower power. Simonnak és Garfunkelnek pedig soha nem kellettek trükkök, ahhoz, hogy elvarázsoljanak bárkit. Se jelmez, se ugrabugra, se semmi. Nekem ilyen az igazi zenész. Legalább ezredszer hallottam már ezt a kazettát. Ez már a harmadik, amit Pat papája bakelit lemezről átvett, mert a többit nyávogósra hallgattam már. Most azonban úgy érzem, mintha nem csak Sadey néni lenne ott, hanem valaki más is. Egy vele egykorú fiatal pár. A nő apró termetű, sötét haját lófarokban hordja, s egy magas, szőke fiú van vele. Megpendül a gitár, felcsendülnek a Sound of Silence  első hangjai, ők pedig csókolódznak.

https://www.youtube.com/watch?v=kdD52DAaFRs&feature=related (ez sajnos nem a Central Park-i koncert.)

Biztos én is így tettem volna, ha a barátommal vagyok ott. Bárcsak a szüleim lennének! De jó lenne, ha ők is ott lettek volna Sadey nénivel!  Akkor az ő tapsuk, az ő kiabálásuk is rajta lenne a felvételen. Őket is hallhatnám a többi négyszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvennyolccal együtt. De ők nem voltak ott. Legalább is a néni sosem említette.

Nekem mégsem ez a kedvenc számom, hanem a Bridge over Troubled Water. Úgy érzem, az igazán hozzám szól. Nyúlok, hogy felhangosítsam, de Pat gyorsabb volt. Nagyon is jól tudja, hogy ezt mindig üvöltetem, aztán legalább kétszer visszatekerem.

https://www.youtube.com/watch?v=C-PNun-Pfb4&feature=related

Hányszor láttam már a koncertet, ahogy Paul egyszerű, felhajtott ujjú, fehér ingben, fekete mellénykében, azzal a vicces frizurájával a lelkét is beleadja. Nekem ilyenkor ő a legszebb férfi a világon. Sugárzik. (Azt azért elismerem, hogy különben láttam már szebbet.) De ha egyszer szerelmes lennék, ilyen fiú kellene nekem. Aki híd a zajló folyó felett, hogy átkelhessek rajta.

         Aztán a számnak vége  lett, majd a kazetta B oldala is lejárt. Gondolataim visszatértek a rajzhoz. A gyöngyvirág rajzához, ami érthetetlenül jelent meg a füzetemben. Egy ideig csendben, szótlanul róttuk a mérföldeket, s nem szólt más, csak a hintó valószínűleg repedt kipufogójának kellemetlen zaja. Néztem a tájat, ami most egy kicsivel változatosabb lett. Elmaradoztak a kukoricatáblák, és már annyira lapos sem volt a láthatár.

-         Na, megnyugodtál? – kérdezte Pat, és rámpillantott, hogy meggyőződjön arról, hogy jobban vagyok.

-         - Aha.

-         Ez nem volt valami meggyőző – csóválta a fejét. – Neked nem tűnt még fel, hogy három éves korunk óta nem tudsz hazudni nekem? Vagyis nem csak nem nem tudsz, hanem teljesen tehetségtelen vagy, ami a hazugságokat illeti?

-         De.

Magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért nem vagyok képes beszélni Pattel, az egyetlen és legjobb barátnőmmel. Csak hallgattam és gondolataimban a Sound of Silence első versszaka kavargott:

Hello darkness, my old friend
I've come to talk with you again
Because a vision softly creeping
Left its seeds while I was sleeping
And the vision that was planted in my brain
Still remains
Within the sound of silence

Szevasz sötétség, jóbarát

Beszélj velem most újra hát,

Egy látomás lelkembe beosont

S magvát otthagyta bent legott

Agyamban megfogant e látomás

S megmaradt

Itt a csend hangjaiban

Mintha az én álmaimról szólna ez a szám. Engem sem hagy nyugodni, és beférkőzött a lelkembe. Mintha szép csendben mindent meg akarna változtatni. Nem csak az álmaimat, hanem az életemet is. Lehet, hogy megőrültem? Bekattantam? Nem lehetetlen. Olvastam valahol, hogy az ilyesmi bárkivel előfordulhat, és észre sem veszi magáról, hogy orvosi eset lett. Megkérdezhetné Patet, hogy szerinte meghülyültem-e, de ő biztosan csak nevetne és azt mondaná, hogy gyárilag vagyok dilis.

-          A következő parkolóban megállok pisilni, rendben? – kérdezte. Bólintottam. Ekkor jutott csak eszembe, hogy én már reggel óta nem voltam vécén, és mindjárt bepisilek. Reméltem, hogy a következő benzinkút, mindjárt feltűnik előttünk. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, sehol semmi. Aztán végre tizenöt perc múlva egy tábla szerint 5 mérföldnyire volt a következő pihenőhely, ahol meg is álltunk. Mint a szélvész rohantam a klotyóba, de az ajtaja zárva volt.

-          Ezt nem hiszem el! Nem bírom ki tovább.

-          - Akkor pisilj egy bokor mögött – javasolta Pat vigyorogva.

-          Gyerünk tovább! Biztosan mindjárt találunk valamit.

         Nem találtunk. Újabb tíz perc elteltével erdős részhez értünk.

-          itt állj meg! – szóltam rá jóformán hisztérikusan.

Pat ijedtében akkorát fékezett, hogy a felnik nyomot hagytak az aszfalton. Kiugrottam a kocsiból, és futva indultam a sűrűbb, bokros rész felé.

-          Vigyázz, nehogy mérges szömörcébe ülj! Tele van vele az erdő– kiáltott utánam Pat. – Semmi kedvem a viszkető hólyagokat kenegetni a fenekeden.

Csak tudnám, hogy néz ki a valóságban! De nem volt időm sokáig mérlegelni, hogy ahol állok, van-e szömörce. Megnéztem, hogy az útról odalátni-e ahol vagyok, aztán letoltam a gatyámat, leguggoltam, és megkönnyebbültem. Amikor már újra felálltam és a ruhámat igazgattam, valami mintha megmozdult volna a közelben. Lassan felemeltem a fejemet, és úgy száz yardnyira a fák között egy állatot vettem észre.