Kedveseim!
A következő részlethez nem is fűzök több kommentárt, minthogy ezen már magam is egészen felcsigázódtam. Csak csodálkozom, mik történnek, és hogyan.
- Hu-hú-hu! – huhogott át Audrey a szomszédba, ahogy mindig. – Hu-hú-hu! – Pat ablaka sötét volt, de az nem jelentett semmit. Mindig ébren várták egymást, akár az ágyban fekve is. Egyikük sem aludt el anélkül, hogy minimum jó éjszakát ne kívántak volna egymásnak. – Hu-hú-hu! – De Pat ablaka zárva maradt. Audrey nem tudta mire vélni a dolgot, ezért a magáét nyitva hagyta, hátha barátnője később még áthuhog neki. Aztán leült csupa virágmintás íróasztalához, és rajzolgatni kezdett. Ez mindig megnyugtatta. Egyik virág a másik után született meg színes ceruzái nyomán. Kivirágzott a papír. Azután eszébe jutottak Sadey néni szavai: „megpróbálhatnál valami mást is rajzolni, mint mindig csak kórókat. Szerintem nagy művész válhatna belőled.” Lapozott a rajzfüzetben, s farkasszemet nézett a tiszta, fehér lappal. Aztán számos, virágokkal gazdagon kifestett fiókja egyikéből elővette pasztell krétás dobozást, és nekilátott megrajzolni egy kék lepkét. Fogalma sem volt róla, hogy miféle lepke ez. De ez volt az az eset, amikor érzett minden mozdulatot, minden színt. Nem kellett mérlegelnie, hogy mennyi feketét, sötétkéket és türkizt használjon. Aztán amikor már biztos volt benne, hogy ez egy fekete-kék lepke, maga is meglepődött azon, hogy néhány apró, vöröses pöttyöt sorakoztatott az elülső szárnyainak a felső szélére. Kicsit bánta, mert nem igazán szerette a pirosat, viszont a türkiz és a kék minden árnyalata nélkül el sem tudta volna képzelni az életét.
Audrey ezt a lepkét rajzolta le, tökéletes pontossággal.
A piros a szerelem színe. Tiszta Valentin-nap – gondolta. – Kár elrontani ezt a tökéletes pillangót vacak piros pöttyökkel. Megpróbálta előbb kékkel, majd feketével eltűntetni a pirosat, de az makacsul ellenállt. Mintha ledobta volna magáról a további rétegeket. Audrey feladta. – Hát jó. Akkor te maradsz ilyen, ha nem hagyod, hogy kijavítsalak – dünnyögte. – Majd holnap rajzolok másikat.
Azzal a rajzblokkot a lepke rajzával a fiókos szekrényre állította, ahogy mindig is szokta, amikor elkészült egy művel. Szerette távolabbról is megszemlélni, és csak akkor volt elégedett, ha a virág – hiszen mindig virág volt- valódinak tűnt. Ha jóformán úgy érezte, meg kellene locsolnia. Döbbenten látta, hogy a lepke egy kicsit távolabbról ugyanannyira igazinak látszik, mint az a számtalan növény, amit máskor papírra vet. Általában, miután megszemlélte rajzait, el szokta tenni a füzetet, hogy amikor Sadey néni benéz hozzá éjszaka, hogy betakargassa, ne bosszankodjon. (Erről a néni nem tudott, és nem is akart leszokni, hiszen Audrey három éves kora óta mindig így tett. Audrey ilyenkor mindig morgott, de ez is a szertartás része volt csak. Rosszul esett volna neki, ha Sadey néni csak egyszer is megfeledkezik róla.)
Ezúttal azonban a komódon hagyta a rajzblokkot, a kék lepkével. Hadd örüljön a néni. Még egyszer kihuhogott az ablakon, de hiába. Gondterhelten bújt ágyba, Sadey néni virágos, pillangós takarója alá, és oltotta le az éjjeli lámpát. A telihold besütött a hátsókertre néző ablakon, s egyenesen rávilágított Audrey rajzára, aki le nem tudta venni a szemét róla a félhomályban.
Miközben ott feküdt, szorongva gondolt barátnőjére:
Vajon nincs is a szobájában? De akkor hol lehet? Vagy elaludt? Hogyan alhatott el, amikor még nem köszöntek el egymástól?
Talán egy órája fekhetett már ott álmatlanul, szemét le nem véve a kék pillangóról, amikor Sadey néni bejött, és meglátta a nyitott ablakot. Odament, hogy becsukja.
- Hagyd nyitva kérlek, Sadey néni! – kérte Audrey.
- De bemondta a tévé, hogy az éjjel szélvihar lesz.
- Akkor majd én becsukom – nyugtatta meg Audrey.
- Hát jó – hagyta rá a néni. – Akkor szép álmokat, nyulambulam.
- Neked is!
Amikor a néni kifelé indult, észrevette a lepkét, amit tökéletesen megvilágított a hold. Kézbe vette a rajztömböt, és elismerően hümmögött, majd visszatette a fiókos szekrényre. Audrey elmosolyodott a sötétben.
Audrey újra egyedül maradt, és csak feküdt ott, a rajzot bámulva. Nem tudta mennyi idő telt el, de arra ébredt, hogy fázik. Vagy talán nem is azért riadt fel, hanem, mert odakint süvítve fújt a szél. Fejét azóta sem fordította el, pontosan úgy feküdt, ahogy elbóbiskolt. Szemét résnyire nyitotta, s azt látta, egészen egyértelműen látta, hogy a kék lepke ott repdes az ágya körül. Megpróbálta teljesen kinyitni a szemét, de valahogy nem sikerült. Mintha mégsem lett volna ébren. Ekkor becsukta, sőt erősen összeszorította a szemhéját.
Csak álmodom – gondolta. Ekkor azonban valami megcsiklandozta a jobb kezét. Finom, alig érezhető érintés volt. Audrey legyinteni akart, de a keze mintha ólomból lett volna. Most a homlokán érezte ugyanazt a csiklandozást. Mintha egy hangya járkált volna rajta, de mégis más volt. Nem tudta, megpróbálja-e újra kinyitni a szemét. Megrémült, de kíváncsi is volt. A félelem mellett valamiféle izgalom lett úrrá rajta. Most az orra hegye viszketett, de a fejét ugyanúgy nem tudta megmozdítani, mint a kezét. Minden erejét összeszedve résnyire nyitotta ólomsúlyú szemhéját, és a torkán akadt a sikoly. Az orra hegyén ugyanis egy lepke ült. Érezte, hogy tüsszentenie kell, hiszen ki tudja mióta didergett már az ablakon besüvítő huzatban. Megpróbálta visszatartani, de nem sikerült. A hatalmas tüsszentéstől a pillangó felröppent. Audrey nem látta, merre repült. Felkattintotta az éjjeli lámpát, és zsebkendőt vett elő az éjjeliszekrény fiókjából. Miközben az orrát fújta, pillantása a lepke rajzára tévedt, ami a szélben úgy libegett, mintha valóban repülne.
Na tessék – gondolta Audrey. – NIncs itt semmiféle lepke. Még csak nem is álmodtam. Ez csak a huzat… - Azzal kikászálódott az ágyból, hogy becsukja az ablakot, de még egyszer huhogott Patnek. Hiába. Aztán, mielőtt újra lefeküdt volna, a rajzblokkot eltette az íróasztal fiókjába.
