Ijedten engedtem el a fát, és megperdültem, hogy lássam, ki az, itt az erdő mélyén, ahová még csak ösvény sem vezet, csupán egy szarvascsapás. Nem volt ott senki, hiába meresztettem a szememet. Ekkor hirtelen úgy éreztem, mintha a lábam rongyból lenne. Le kellett ülnöm. Láthatatlan, lassú, forgószélszerű erő perdítetett meg, majd ültetett le a fűbe, háttal a körtefának. Bár fogalmam sem volt, ki mondta, hogy az, ösztönösen tudtam, hogy hihetek neki. Bármit elhittem volna. Ha azt mondja kókuszpálma, azt is. Hátamat a fa törzsének támasztottam, és mélyen beszívtam a körtevirágok szagát. Vagy illatát. Részben édeskés, részben mintha rothadó földszaga lett volna. Életszag. Újra nagy levegőt vettem. Inkább kellemes volt, mint taszító. Mégiscsak inkább illat. Egy illat, ami akar tőlem valamit.
Lehunytam a szememet, arcomat a napfény felé fordítottam. Közben a hajamból kivettem a gumit, mert hirtelen úgy éreztem, mintha tövestől tépné ki mindenegyes hajszálamat. Csak ültem, csukott szemmel, átkulcsolt térddel, és kicsit görbe háttal – ha Sadey néni látta volna, nem hagyja ki, hogy rám ne szóljon: „Kedvenc állatom a púposteve!”. A napsugarak kellemesen cirógatták az arcomat. A karom elnehezedett, mintha ólomból volna. Képtelen voltam továbbra is átkulcsolva tartani a térdemet. Fáradtan nyújtóztattam ki a lábamat, s közben, mintha az a láthatatlan mágnes, ami odavonzott a körtefához, most a fejemet húzná hátra, és kiegyenesítené a gerincemet, amíg a hátam egészen a fa kérgéhez nem tapadt. Kényelmes, jó érzés volt így ülni. Aztán mintha valaki a hajamat símogatta volna, mindenegyes tincset külön-külön. Fel-fel emelte, de nem úgy, ahogy a szél borzolná, hanem lassan, finoman, érzéssel. Elbabrált vele, mintha be akarná fonni. Úgy éreztem, mintha minden hajszálam külön életet élne, s fel akarna kúszni a fa törzsére, mint a borostyán. Szerettem volna felemelni a kezemet, hogy kitapogassam, de képtelen voltam rá. Megpróbáltam megmozdítani a fejemet, de nem ment. Így már biztos voltam benne, hogy a hajam kapaszkodik a körtefába, és a fa az, ami símogat. Nem ijedtem meg. Hogyan is rémíthetett volna meg valami, ami ennyire jó, ennyire ismerős annak ellenére, hogy soha hasonló még nem történt velem. Amikor a hajam megnyugodott, úgy tűnt megtalálta minden szála a megfelelő helyet a fakéreg mély, göcsörtös repedéseiben, újra meghallottam azt a kellemesen zengő alt hangot.
- Régóta várlak. De nem türelmetlenkedtem. Tudtam, hogy eljössz. Amikor itt az ideje. És most itt van.
A körtefa beszél hozzám? – gondoltam nem annyira csodálkozva, mint ahogyan az természetes lett volna. – Talán álmodom?
- Nem álmodsz – válaszolt gondolatomra hangosan. – Ébren vagy, és valóban a körtefa vagyok. Elfogadsz tőlem valamit?
De mit? – gondoltam. – Körtét?
- Tavasszal, te buta? – nevetett. – Ne félj tőlem! Ha nem akarod, csak szólj!
Ekkor furcsán viszketni kezdett a fejbőröm, mintha a hajszálaimon keresztül alacsony feszültésű áramot vezettek volna a fejembe. Kíváncsian figyeltem, és közben egy cseppet sem féltem. A kellemes bizsergés egyre lejjebb ért, már csiklandozta az arcomat, a nyakamat, és a vállamat is. Hamarosan lejutott egészen a talpamig, mire kacagni kezdtem.
- Jaj, ne csináld! – kiáltottam fel hangosan.
