Már majdnem visszaértünk a hintóhoz, amikor újra hangot hallottam. Kissé huncutat,
olyat, mint egy gonosz manóé.
- Hallottam ám, hogy a barátnőd velünk riogatott! Hát jól nézz meg!
Mert az előbb is lepisiltél, és szívem szerint jól megcsíptem volna azt a
helyes kis fenekedet. De hát te vagy Audrey, nem igaz? Hogy tehettem
volna meg? Legközelebb viszont nem biztos, hogy visszafogom magam!
Miközben a növény beszélt, közelebb mentem, és jól szemügyre vettem
hármasával ülő, hegyes, méregzöld leveleit, és földön kúszó indáit. Egyáltalán nem tűnt rosszindulatúnak, vagy fenyegetőnek, mint mondjuk a kaktusz, vagy a csalán.
- Mérges szömörce vagy? Nagyon kedves tőled, hogy szóltál. Legközelebb
majd máshová pisilek.
- Szuper – felelt a kúszónövény.
- Fejezd már be a marháskodást! – mondta Pat és a kocsihoz vonszolt, ahol
kezembe nyomott egy üveg vizet.
- Igyál!
Ittam. Jól is esett. Legszívesebben azonnal visszafutottam volna a tisztásra a
körtefához, meg a csengőlinkákhoz. A szívem hevesen dobogott. Egyszerre voltam
izgatott és mélységesen nyugott.
Mindig is különleges szerettem volna lenni. Vagy ha már hétköznapi vagyok, arra
vágytam, hogy történjen velem valami különleges. De most ez melyik? Én vagyok
különleges? Vagy ez a tisztás volt elvarázsolt? Akkor viszont Patnek is hallania
kellett volna a növények beszédét. Ha hallotta volna, most nem nézne rám úgy,
mintha begolyóztam volna.
– Azt kérdeztem, kérem szépen, hogy itthon vannak-e – lengette meg a
tenyerét a szemem előtt, mint valami ablaktörlőt.
– Nincsenek! – feleltem, és még hozzátettem: – Ne tessék úgy ordítani! Nem
vagyok süket!
Erre elnevettük magunkat, mint mindig, amikor a Micimackóból, vagy más
kedvenc mesénkből idéztünk, amiket a sok év alatt Sadey néni olvasott
fel nekünk.
- Pisiltél legalább? – kérdezte Pat. – Vagy azt ellfelejtetted a nagy izgalomban?
- Kösz, meg volt. Mehetünk – sóhajtottam, és előkaptam a fényképezőgépet.
Sietve csináltam az erdő széléről és az útról és a legközelebbi mérföldkőről
vagy húsz képet, hogy legközelebb is megismerjem. Rettenetesen sajnáltam,
hogy a körtefát nem fényképeztem le. Na majd este, otthon lerajzolom.
- Entekkel is találkoztál? – gúnyolódott Pat.
- Maradj már egy kicsit csendben! – kértem, majd a kesztyűtartóból Pat
legnagyobb meglepetésére elővettem kedvenc válogatás kazettáját, (rajta
J.Lo, Avril Lavigne, a Twilight főcímzenéje, meg mittudom én még kik, mik.)
Simon és Garfunkel ki, Pat kazettája be. Csak úgy pislogott. Ilyet sem
csináltam még soha életemben. Még fel is hangosítottam. Bömbölt. De így
legalább nem kérdezősködött tovább. Egyelőre. Az első percben azt hittem,
képtelen leszek gondolkodni ebben a kellemetlen zajban, de ekkor
csilingelés hallatszott a zsebemből.
- Nyugalom! – suttogta a maroknyi csengőlinka virág. Én pedig megnyugodtam.
Hiába dübörgött a gépzene, hiába énekelt torka szakadtából Pat valamelyik
kedvenc előadója. Nem zavart. A zsebembe nyúltam, és finoman
megérintettem a szirmokat köszönetképpen. – Szóra sem érdemes. Ezért
vagyunk. – csilingelték.