Amikor teljesen kifulladva és kimelegedve - mármint a magam részéről kifulladva és kimelegedve- kibukkantunk a Törpeharcsa-öböl fölé magasodó, vártorony-szerű emlékműnél, Patet sehol sem láttam.

- Nem tudom, hol lehet, de mindjárt meg lesz - mondtam és elővettem a mobilomat. Hallgattam, ahogy kicsöng. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Újratárcsáztam. Egy, kettő, három, négy, öt, hat csengés. Bekapcsolt az üzenetrögzítője:

- Ha indián vagy, vérfarkas és szívdöglesztően nézel ki, a sípszó után hagyj üzenetet!

         Ezt persze már számtlanszor hallottam, most mégis elmosolyodtam. Újratárcsáztam, és minden magyarázat nélkül, bocsánatkérő pillantással átadtam a mobilomat Leroynak, aki fejcsóválva hallgatta végig, majd visszadta.

- Valamit azért mondhattál volna - jegyeztem meg egy kissé szemrehányóan.

- A három feltétel közül csak egynek felelek meg, annak sem tökéletesen - mondta vigyorogva. - Én szóltam előre.

- Azon azért vitatkozhatnánk, hogy tényleg csak az igaz-e, hogy vérfarkas vagy - nevettem, de mindjárt el is komorodtam, mert komolyan aggasztott, hogy nem találjuk Patet. - Most mit tegyünk?

- Gondolom kocsival jöttetek - nézett rám kérdőn Leroy.

- A hintóval - feleltem, de csodálkozó pillantását látva csak legyintettem. - Mindegy. Kocsival.

- Akkor nézzük meg, nem ment-e vissza a parkolóba!

         De Pat a parkolóban sem volt, a telefonját viszont ott láttam az ülésen. Miután ott nem volt, újra körülnéztünk az emlékműnél, de nekem semmi sem tűnt fel. Leroy viszont olyan tüzetesen vizsgálódott, mint egy bűnügyi nyomozó, egy helyszínelő. Vagy inkább, mint Jay Fenimore Cooper valamelyik indián szereplője, mondjuk Uncas az Utolsó mohikánban.

- Itt, itt!

- Erre-erre!

         Hallottam halk, ijedt kis hangokat.

- Látod, ahol letörött az ágam! Erre ment az a szőke lány.

         Leroy most éppen azt a bokrot vizsgálta, amelyik abban a pillanatban beszélt.

- Biztosan erre ment! Látod? - mutatta az aprócska letörött ágvégeket. - Szőke, ugye?

- Honnan tudod? Csak nem te is…

- Fennakadt a bokron néhány hajszál - csavarta az ujja köré álmodozó pillantással az ágról leszedett szálakat.

De miért ment el? És miért erre, ahol nincs is út? - gondoltam, hátha választ kapok a segítőkész bokroktól.

- Nem tudom. De nem volt vele senki - felelt gondolatomra az egyik bokor.

- Én vonyítást allottam arról felől, amerre elindult - szólt egy másik.

- Jesszusom! - mondtam. - Vannak errefelé farkasok? Ez elment utánuk. Feltétlen találkozni akart a farkasklánnal.

- Miért mondod, hogy elment utánuk? - nézett rám csodálkozva a meskwaki fiú. Ezek szerint mégsem hallja amit a bokrok mondanak. Akkor meg honnan tud mégis mindent? - Azt gondolod, hallotta az üvöltést?

- Igen. És a helyzet az, hogy Pattel kiskorunk óta ismerjük egymást, és láttam már néhányszor, hogy mennyire el tudja veszíteni a józan eszét. Képes megfeledkezni arról, hogy vérfarkasok csak a mesében vannak, a természetben viszont léteznek igazi vadállatok, igazi farkasok.

- Azért annyira nem kell megijedni. Én most is hallom a vonyítást. Te nem?

         Értetlenül bámultam rá.

- Maradj csendben egy kicsit!

         Hallgatóztam. A növények sem szólaltak meg körülöttünk, és mintha a távolban, talán odalent a vízparton szólt volna a farkasüvöltés.