HTML

Home

Új regényt írok Meyer rajongóknak és egyéb értelmes embereknek, akik szoktak olvasni. Itt figyelemmel követheted ahogy haladok vele.

Friss topikok

Összegyűjtött részletek egyben

2010.07.01. 23:43 Lovessence

Üdv minden új olvasónak! (Meg persze a régieknek is.)

Idemásolom ez eddig feltett részleteket, hogy ne kelljen keresgélnetek.

A hibákkal ne foglalkozzatok, még nem volt időm átnézni, csak írok sietve.

A képeket, amik az eredeti részleteket díszítik, nem másolztam át, ha kíváncsiak vagytok, nézzetek körül a többi bejegyzésben.

Ne csodálkozz, hogy a szöveg kezdetben nem első szám egyesben van. Ezt menet közben gondoltam meg, és tettem AUdrey-t a mesélővé. AZ elejét majd átírom.

Jó olvasást!

Hahó! Van itt valaki…valaki? -  visszhangzott Audrey kiáltása a romos várkastély fedetlen kápolnájában. Éjszaka volt. Ijedten nézett körül a sötétben. Nem látott mást, csak az íves ablakok körvonalait. Pilinckázott a hó, a felhők eltakarták az eget, ő pedig ott állt dideregve egy szál sortban és pólóban. Farzsebéből elővette mobiltelefonját, és megnyomott egy gombot, hogy a kijelzővel világítson. Lába előtt lapos, faragott márványtábla illeszkedett a kőpadlóba. Egy sírkő. Közelebb lépett, s felismerte rajta egy vele egy idősnek tűnő  lány életnagyságú mását, aki mintha csak elszenderedett volna. Audrey közelebb lépett, leguggolt és lesimította a vékony hóréteget az arcáról. Ahogy jobban szemügyre vette, döbbenten látta, hogy az ismeretlen mintha hasonlítana rá.

      Ekkor észrevette, hogy a lány sírkövének szélén felirat fut körbe. Letérdelt a kő szélére, hogy elolvashassa, de ekkor súlya alatt megbillent a márvány, Audrey pedig olyan hirtelen került a kápolna padozatába mélyesztett sírba, hogy sikoltani sem volt ideje. Gondolni is csak annyit tudott:

Végem. Ennyi…

Annál jobban csodálkozott, amikor azt vette észre, hogy ott fekszik ugyan a sötét, hideg és nyirkos kősírban, de jóformán meg sem ütötte magát. Nem fáj semmije. Megmozdulni azonban mégsem mert:

Nem szabad hozzányúlnom semmihez. Itt vannak ennek a lánynak a csontjai – és beleremegett az undorba és a félelembe. – Azonnal ki kell másznom innen. De hol a mobilom? – és óvatosan kinyújtotta a lábát. - De hiszen itt nincs is koporsó! Ez a sír üres. – Kissé megkönnyebbülten kezdett tapogatózni maga körül, már amennyire bárki vígan tapogathat, aki egy elhagyatott, üres sírban találja magát, s a közelben nincs egyetlen lélek sem, se élő, se holt. Bár ki tudja.

-         Meg vagy! – szólalt meg kisvártatva Audrey, amikor megérintett valamit, s szavai a hatalmas csendben kiáltásnak hangzottak. Annál nagyobb volt csalódása, amikor rájött, hogy nem a telefonját találta meg. A kis, hideg tárgy elfért a tenyerében. Formája kissé elnyújtott, pici hegedűre emlékeztetett inkább, mint bármi másra, s az egyik végén vékony lánc lógott.

Ez a forma még így, sötétben is ismerős volt neki. Mintha látta volna már valahol. Izgatott várakozással tapogatott tovább, s hamarosan meglett a mobilja is. Közben megfeledkezett arról, hogy a márványlap bármikor tovább billenhet, akár agyon is ütheti. Megnyomta a telefonja egyik billentyűjét,  és még a lélegzete is elakadt.

A kezében tartott apró ezüstfiolát nézve már nem érezte a hideget. Nem gondolkodott azon, hogy hogy került ide. Megtalálta! Végre övé az olthatatlan, örök szerelem ígérete.

Nem várhatott tovább. Érezni akarta a Lovessence illatát. Óvatosan kinyitotta a csavaros kupakot. Vigyázott, nehogy egy csepp is kárba vesszen a varázserejű olajból. Beleszagolt az ezüstfiolába…és elfintorodott. Kellemetlen, avas szagot érzett.

Ereiben meghűlt a vér.

- Ne! Jaj, ne! Julianna, segíts! Azt ígérted, ha megtalálom, enyém a tudás. Enyém a szerelem hatalma. – Könnyek szöktek a szemébe, és csak beszélt tovább, mintha lenne ott valaki. Mintha hallaná az a bizonyos Julianna. – Most nézd meg! Nincs benne egy csepp sem. Ugye látod? Tudom, hogy itt vagy – rázta meg dühösen felfordítva az üres fiolát, melyből egyetlen csepp csöppent a márvány sírkőre. Látni nem látta, de érezte, ahogy hirtelen elárasztja a sírt a gyönyörűséges illat. Sehol az avas bűz, sehol a reményvesztettség. Az illatot követve érezte, hogy az utolsó, még megmaradt csepp, éppen a márvány leány ajkára csöppent. A Lovessence, mely már rég elveszítette varázserejét, utoljára erőre kapott e halott szépség sírkövén.

- Tudom már! Igen! – ujjongott Audrey. – Ismerlek benneteket! Hát persze. Itt vagytok drága barátaim. Köszöntelek mesés lótusz, szerény zsálya, élettel teli citrom, kedves narancsvirág, megbízható geránium. És benneteket is , ti titokzatosak: nárd, tömjén és mirrha. Tudhattam volna, hogy ti kelletek a szerelemhez. Van valaki, akit még nem vettem észre? Ki vagy te? Idegennek tűnsz. Hallgatsz? Ne tedd, te irigy! Hadd szagoljalak!

De a szag már jóformán teljesen elillant. Audrey arca a márvány leány arcához tapadt, úgy próbálta még egyszer, utoljára érezni a Lovessence illatát. Kalapáló szívvel vett nagy levegőt.

-         Tudom már ki vagy.

 

 

*****************************************************************-

Amikor végre lejárt a műszak a Hy-Vee szupermarketben, a két lány szokás szerint együtt indult haza, mivel kocsija csak Patnek volt. Már amikor volt, mert a „hintó”, ahogy Pat nevezte , gyakran bemondta az unalmast. Nem csoda, hiszen metál felhőkék, 1977-es Ford Thunderbirdje még a dédnagymamájáé volt. Pat azóta használhatta, amióta a dédi saját kérésére bevonult a Safe Haven szeretetotthonba. Amikor a hintó bedöglött, Pat mindig megjegyezte, hogy a dédi valószínűleg azért választotta az öregek otthonát, hogy így szabaduljon meg az ócskavastól. Persze ő is tudta, hogy ez nem igaz. A döntés fő oka a Safe Haven két kutyája, Percey és Bissey volt. Percey és Bissey két hatalmas, békés agár volt, akik szabadon jártak-keltek az otthon folyosóin, és szívesen tartották oda a fülük tövét bárkinek, aki vakargatni akarta. Perceyt és Bisseyt általában önkéntesek sétáltatták, de a dédi, aki azelőtt alig mozdult ki otthonról, amióta a Safe Havenben lakott, jóformán megfeledkezett elkopott térd ízületeiről, s legszívesebben versenyt futott volna az agarakkal.

 

********************************

Audrey Sadey nénivel élt, a South Cherry Streeten, a Paték melletti házban. A ház valamikor a hatvanas években épült. Nem volt valami luxusvilla, de kettejüknek elég. Szokványos ház volt. A füves előkertből a verandán át a nappaliba ért az ember, melynek ablakába nyaranta olyan hangos légkondicionálót applikáltak, mint egy traktor. A nappali volt a ház egyetlen hűtött szobája, márpedig a fülledt, fojtogató iowai nyárban légkondi nélkül képtelenség megmaradni. A legmelegebb napokon Audrey és Sadey néni a nappaliban aludt. Sadey a virágos kanapén, Audrey pedig a vastag, eperfagylalt színű padlószőnyegen.

A tény, hogy Sadey néni nem Audrey anyukája, már első látásra nyilvánvaló volt, mivel a negyvenes évei vége felé járó Sadey Limeville egyetlen afroamerikai lakosa volt.

Hogy Sadey miért fogadta örökbe Audreyt, arról Patnek fogalma sem volt. Csak annyit tudott, hogy az egyedülálló nő, aki sosem volt férjnél, Audrey édesanyjának barátnője volt. Hiába is firtatta, többet nem sikerült kiderítenie barátnője igazi családjáról. Audrey maga sem emlékezett tisztán arra, amikor még nem Sadey nénivel élt, a néni pedig egyszerűen nem nyilatkozott. Egy dolog azonban bizots volt: Audrey és Sadey néni imádták egymást, és ha a színkülönbség nem lett volna, bárki azt mondta volna, ők ketten anya és lánya.

Sadey néni védőnő volt a két lány sulijában, a Limeville Gimiben, és mindenki szerette. Bármikor fordulhattak hozzá az összes hasfájásukkal, amire vagy gyógyszert, vagy lelki elsősegélyt nyújtott, szükség szerint, legyen szó szívügyekről, vagy bármi másról. A gyerekek még azért sem haragudtak rá, ha a makk egészségeseket visszaküldte órára, miután megpróbálták feldörzsölni a hőmérőt. Sadey néniek elég volt a szemébe néznie az illetőnek, s pontosan tudta, merről fúj a szél.

Sadey néninek csupán egyetlen  rossz tulajdonsága volt, amire Audrey és Pat nem talált magyarázatot. Ki nem állhatta a virágokat. A kertben nem tűrt meg mást, mint füvet. Pedig aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, Sadey néni pedig igazán nem volt az. Csakis a selyemvirágokat tűrte meg, azok viszont elborították a kis lakás minden pontját.

-         Ezekre legalább nincs gondom, amikor elutazom – szokta mondogatni, nem mintha valaha is Kansas Citynél messzebbre elutazott volna.

Audreyt nagyon zavarta a selyemvirág mánia, mert valamiért ösztönösen vonzódott a növényekhez. Nem csak az illatos, színes virágokhoz, de még a gazhoz is. Audrey kedven időtöltése a kertészkedés lett volna, amit csak Paték hátsókertjében tehetett, olyankor, amikor Sadey néni nem látta, különben mindjárt hazahívta valami mondvacsinált indokkal.

Audrey egyfolytában virágokat rajzolt mindenhová, a füzetei szélére, az éttermi szalvétákra, a pizzás dobozra. Sadey néni ezt is rosszallotta.

A két lány végül arra a következtetésre jutott, hogy a nénit nyilván valamiféle gyerekkori trauma érte, amit nem tudott feldolgozni, bár el nem tudták képzelni mi lehetett az.


 *****************************************************************

Audrey emeleti szobájába nyikrogó lépcső vezetett fel. Audrey szerette ezt a szobát, bármilyen kicsi volt is. Egyik ablaka a hátsókertre, a másik Paték házára nézett.

A szobában nem volt rend, de azért túl nagy káosz sem. A legkedvesebb bútordarabja egy festett láda volt. A fehérre mázolt láda oldalára és tetejére gondos kezek viruló virágcsokrokat, füzéreket, a füzérekre lepkéket festettek, csupa természetes színnel. Audrey emlékeiben mindig is ott volt ez a láda, ami Sadey néni szerint nem volt csoda, hiszen ez a láda Audrey családjában volt réges-régóta. Egy szívalakú virágfonat közepén cifra monogram ékeskedett: Ú.J. With an accent on the ’u’. Audrey had no idea whose intials those were, but she had long figured out that the Amish made such pieces. They were called ’Jonestown’ furniture. She loved this chest so much that she wanted the whole room to be in the same style. Unfortunately Amish funiture was handmade, out of best quality materials, which meant, they could not afford it. But Auntie Sadey would not have been Auntie Sadey had she not found a way to make Audrey happy. For months they spent wekeend after weekend at garage sales and antique faires and found very simple pieces furniture, made of wood. They selected the most beautiful ones, even if they were battered. Auntie Sadey had had no idea about restoration, but she had the same philosophy on DIY, as on cooking: if you can read, you can cook. So she bought books on do-it-yourself woodworking, which she read and tools she used. It took more than a year to select and restore the four poster, the small nightstand, the chest-of-drawers, the desk, and the chair. With these the room was practically full. Luckily there was no need for a wardrobe. There was a built in closet. But then one Saturday somewhere in Missouri, Sadey and Audrey discovered a vanity and a rockingchair they just could not leave. Így hát ezeket is megvették, s végül a fésülködőasztalt a hintaszékkel együtt besuszterolták Sadey néni szobájába.

Az persze nagy dolog volt, hogy a néni gondos munkával rendbe tette a romos bútorokat, de igazán különlegessé az tette őket, ami ez után következett. Audrey ugyanis, Sadey néni kezdeti rosszallása ellenére nekiállt kidíszíteni őket. Először a könyvtárból vett ki mindenféle könyvet a Közép-nyugat népművészetéről, de aztán inkább a saját fejét követve festette ki a bútorokat, amik így hasonlítottak is az örökölt ládához, meg nem is. Audrey a népi motívumokat valódi, megszólalásig élethű virágokkal keverte. Az így elkészült szobában aztán Audrey olyan otthonosan érezte magát, mint egy mennyei virágoskertben. S amikor már minden lehetséges felület csupa virág, levél és inda volt, képtelen volt abbahagyni a pingálást. Így került a virágok közé számtalan pillangó, elvégre a ládán is volt, nem is egy.

Ami pedig megkoronázta az egészet, az Sadey néni ajándéka volt, amit sok havi titokzatoskodás után adott át, három hónapos késéssel Audrey tizenhatodik születésnapjára: egy maga varrta patchwork takaró, aminek minden apró foltja virágos textília volt, ami csupa lepkévé állt össze.

-         Tudja valaki, hogy államunk neve honnan származik? – kérdezte Miss Bell, a történelemtanár, és reménykedve nézett végig az unott társaságon.

-         Jaj, ne! – nyögött fel Susan. – A könyökömön jön ki.

-         - Annál jobb – mosolygott rá Miss Bell angyali türelemmel. – Ezek szerint számíthatok tőled a helyes válaszra.

-         Aha. Az indiánokról.

-         Pontosabban?

-         Az iowa, vagy más néven ioway törzsről.

-         Köszönöm – mondta a tanárnő. – És napjainkban is élnek errefelé indiánok?

-         Nem – felelt Susan. – Csak amisok.

-         Amisok valóban élnek Limeville közelében – bólogatott Miss Bell. – Nap mint nap láthatjuk őket tradicionális, fekete ruhájukban, a férfiakat szalmakalapban, a nőket főkötőben, köténnyel, ahogy lófogaton bejönnek a városba. De ők persze nem ősi amerikai népcsoport, hanem ki tudja honnan jöttek? Igen, Steve?

-         Svájci protestáns bevándorlók leszármazottai, akik a tizennyolcadik században érkeztek.

-         Helyes. Vagyis semmiképpen sem indiánok. Nem is keveredtek az indiánokkal, mint ahogy más népcsoportokkal sem. Ezért is lettek náluk mára gyakoribbak egyes örökletes genetikai betegségek. De most térjünk vissza mai óránk anyagához, az őslakos amerikaiakhoz. Szóval Iowában nem élnek napjainkban indián törzsek?

A válasz mély hallgatás.

-         Tamáról mi jut eszetekbe? – próbálkozott tovább Miss Bell, majd a bamba tekinteteket látva folytatta: - Tudjátok, Tama innen másfél órányi autóútra van. Egyikőtök sem járt még ott?

-         De, a szüleim voltak, a házassági évfordulójukon – szólalt meg Claire. – A kaszinóban.

-         Ez az! Köszönöm – sóhajtott fel a tanárnő, de az osztály továbbra is értetlenül, és laposakat pislogva nézett maga elé. – Ki működteti azt a kaszinót?

-         Ja, az indiánok – mondta Susan.

-         Szóval kell még létezniük Iowában, ha kaszinót működtetnek – bólogatott Miss Bell. – De ezek már nem az iowayek, hanem a meskwaki törzs.

-         Minek olyan messzire menni? – szólt közbe Steve. – Osceolában is van kaszinó, és az csak fél óra innen. És az is az indiánoké.

-         Osceola valóban szintén egy indián törzsről kapta a nevét, de a kaszinót nem ők működtetik – jegyezte meg most már kissé türelmetlenül a tanárnő. – Azt javaslom, lépjünk túl a szerencsejátékon! Mutatok nektek néhány képet a meskwakikról – mondta és bekapcsolta a projektort. –  

-         Mit jelent az, hogy meskwaki? – kérdezte Claire.

-         A vörös föld népe – felelt Miss Bell. – Más néven rókának is nevezik őket, de ennek csupán félreértés az alapja. Nem kell megjegyeznetek.

-         Milyen félreértés? – kérdezte Steve, akit jobban érdekelt amit nem kellett megtanulni, mint amit igen.

-         - Nos, még a tizenkilencedik században a francia telepesek találkoztak a róka klánnal, mely a vörös föld népének része. S azt hitték, hogy az egész törzset rókáknak nevezik.

-         Akkor a meskwakik ugyanaz, mint a Sauk and Fox törzs?

-         Igen. Két baráti törzs egyesült. A sauk a sárga föld népe.

-         És milyen klánok vannak még? – kérdezte Pat, akinek mindjárt egy lehetséges farkas, sőt vérfarkas család jelent meg lelki szemei előtt.

A legmeglepőbb számomra a krumpli klán – felelt Miss Bell. De furcsa az is, hogy a szárazföld belsejében létezik óceán klán. Ez is bizonyítja, hogy amíg az állam erőszakkal le nem telepítette őket, az indiánok nomád módion vándoroltak. Van még a hó és a mennydörgés klán, és persze tradicionális állatnevű klánok is. Van rá tippetek?

- Medve?

- Igen.

- Sas?

- Nincs, de lehetne.

- Szarvas?

- Az van.

- És farkas? – kérdezte Pat.

- Hát persze, hogy van farkas, de hód is – mondta Miss Bell, de a hód már senkit sem érdekelt. Az összes lány izgatottan kezdte tárgyalni a hozzá legközelebb ülővel, hogy vajon miként tudnának mihamarabb eljutni Tamába és megismerkedni a vérfarkasokkal.

 ***************************************************************

         Menjünk már, mert elkésünk! – sürgette Audrey Patet másnap reggel, amikor ahelyett, hogy beindította volna a hintót, inkább még egy réteg festéket kent a szempilláira. – Jobban tettem volna, ha gyalog megyek.

-         Dehogy tetted volna jobban – csitította Pat, és elégedetten pislogott bele a napellenzőre eszkábált sminktükörbe. Az 1978-as Thunderbirdön ugyanis még nem volt ilyesmi sem alapfeleszerelésben, sem az extrák között.- Annak Robert Frost látná a kárát.

-         El akarod mondani út közben? – nézett rá csodálkozva Audrey. – Nekem jó, hallgatlak.

Pat drive-ba tette az automata sebességváltót, és a kipufogóból látványos fekete felhőt eregetve elindult.

-         Nem én, te – felelte. – Valamikor csak meg kell tanulnom.

-         De Pat! Ez nem Los Angeles, ahol egy órába is beletellne mire eljutunk a suliba – sóhajtott Audrey. – Ha rükvercben megyünk, akkor is hét perc alatt ott vagyunk.

-         Pontosan. Ezért jobb, ha nem vitatkozol, hanem kezded. Csupa fül vagyok.

-         Akkor inkább elmondom az első versszakot többször. Legalább azt próbáld megjegyezni!

-         Jól van, csak lökjed már! Végül miattad fogok megbukni – vigyorgott Pat.

Audrey épp csak, hogy háromszor el tudta mondani az első versszakot, és már meg is érkeztek a Limeville Gimi elé, aminek nem volt akkora parkolója, mint a hollywoodi filmekben szereplő iskoláknak. Limeville-ben. Nem csoda, hiszen Limeville-nek csupán 2444 lakosa volt. New Yorkban, vagy Los Angelesben jóformán ennyien járnak egy-egy iskolába. Audrey és Pat sulijában alig voltak többen száznál a négy évfolyamon.

-         Nagy kaland – mondta mindig Pat. – Csecsemő korunk óta ismerjük egymást mindenkivel. Hogy randizhatsz valakivel, akiről tudod, hogy négy évesen még bepisilt, és megállás nélkül túrta az orrát?

Ilyenkor nem általánosságban beszélt, hanem egy egészen konkrétan bepisilős és orrtúrós fiúra, Steve-re gondolt, aki állhatatosan minden pénteken elhívta a Colisseumba, bármilyen filmet vetítettek is. Pat pedig kitartóan nemet mondott, annak ellenére, hogy Audrey szerint már biztosan nem pisil be, és évek óta nem látták orrtúrás közben.

A két barátnő így egyedül nézte meg pénteken, vagy szombat este az egyetlen filmet, amit adtak, már ha éppen nem thriller, vagy akciófilm volt. Steve pedig „teljességgel véletlenül” mindig Pat mellé vett jegyet, aki ha már ott voltak, azért megette Steve pattogatott kukoricájának jórészét.

Szóval a gimnázium nem túl méretes parkolójában megállva Pat már vette is elő a neszeszerjét, hogy felfrissítse az elmúlt néhány perc alatt bizonyára lekopott sminkjét, de Audrey ezúttal nem hagyta.

-         Halljam végre azt az első versszakot! – mondta.

Igen, Mr Wallace – felelt Pat birkamódra, és színpadiasan megköszörülte a tokát.. Robert Frost: Járatlan út.

Tönkrement az út a sárga erdőben

Jaj de kár.

Ott álltam és nem hittem a szememnek

-         Ne csináld már! Komolyan elkésünk – kérlelte Audrey. – Mondd rendesen!

- Nyugi! – vigyorgott Pat és belekezdett rendesen:

Szétvált az út a sárga erdőn

De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,

Sokáig álltam, elmerengőn,

És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt

A bozótban, ahogy kanyart vetett.

Most megnyugodtál?

-         Nem teljesen. Mert mi van, ha folytatnod is kellene?

-         Majd elájulok, vagy valami, aztán mehetek Sadey nénihez az orvosiba. Utána meg emlékezet kiesésem lesz a maradék három versszakot illetően.

-         Szuper terv – adta fel Audrey, és kinyitotta a nyikorgó kocsiajtót.

A túloldalon Patnek nem kellett ilyesmivel foglalkoznia. Steve állt ott, és pattanásos képén fülig érő mosollyal nyitotta ki neki előbb a kocsiajtót, majd az iskola ajtaját is.

- Gyönyörű vagy ma reggel is, mint mindig – köszöntötte Patet, mint mindig, amire Pat ugyanúgy nem felelt, mint mindig.

Irodalom volt az első órájuk, ahová Steve nem követte őket. Neki számítás technikája volt addig. Pat ezúttal nem kezdett rá arra, hogy milyen jó lenne egy Los Angelesi gimiben, ahol akár egész nap sem futnának össze vele még egyszer, de ezt annyiszor elmondta már, hogy maga is unta.

Becsengettek, és Mr Wallace már jött is, bár Pat úgy érezte, ha két percet késett volna, azalatt ő megtanulhatta volna a vers hátralévő részét.

Patnek azonban mákja volt. Nem őt szólította fel. Ketten, vagy hárman is felmondták, miközben ő messze járt. Gondolatban kedvenc filmsztárjaiból rakta össze az ideális fiút, akivel szívesen megismerkedett volna. Nem volt könnyű dolga. Robert Pattinsont és Taylor Lautnert egyszerűen képtelenség volt egybegyúrni. Igaz, egy lány sem értette, hogy tetszhet neki egyszerre a sápatag vámpír, és a csupa izom vérfarkas, de Pat nem volt hajlandó magyarázkodni. A változatosság kedvéért, most felidézte magában Robertet, amikor még nem vérszívót, hanem varázslót alakított. Meg kell hagyni, Cedric Diggory szerepében is jobban nézett ki mindenki másnál. Igaz, Harry Potter, a vacak Lennon szemüvegével, vagyis Daniel Radcliff nem volt akkora látvány, mint Taylor Lautner.

-         Patricia! – hallotta meg ekkor valahonnan a távolból Mr Wallace hangját. – Látom, sikerült beleélned magad Frost költészetébe. Megtudhatjuk a választásodat?

-         Tanárúr, képtelen vagyok dönteni – felelt Pat álmodozva. – Nekem tök mindegy. Egyik szebb, mint a másik.

-         Ez igaz. A költő is így látja. De ha már te nem tudsz választani, azt megmondanád, hogy ő hogyan döntött?

-         Mármint Frost? – kérdezett vissza Pat, miközben a fejét törte. Végül úgy határozott, egy ilyen erdőről szóló vershez jobban illik a vérfarkas.– Taylor Lautnert – motyogta végül.

-         Tessék? – ráncolta a homlokát a tanár. – Nem hallottam jól.

- Tanár úr! Pat azt mondta, hogy a régebben jártat – mentette meg a helyzetet Audrey

*******************************************************************

 

 

-         Te, szállj már le a gázról! – rémüldözött Audrey. – Már csak az kell, hogy Baileys sheriff elkapjon gyorshajtásért.

-         Nem sietni akartál?

-         De azért nem ennyire.

-         Csak semmi para! Látod, már meg is jöttünk – kanyarodott be Pat a Hy-Vee szupermarket parkolójába.

Mrs Miller már ott állt a személyzeti bejáró ajtajában, és mutatóujjával az karórája üvegét kocogtatta.

-         Miss Lepke, Miss Donahue! Micsoda megtiszteltetés.

-         Jó napot, Mrs Miller – felelt Pat és nem bírta megállni, hogy egy hatalmas lufit ne fújjon a fahéjas rágóval.

-         Azt ugyebár, lesz szíves itt helyben… - mutatott a boltvezető az ajtó melletti szemetesre, mire Pat, egy jól irányzott köpéssel belelőtte a Wrigley’s-t.

-         Ennyit a reggelimről – jegyezte meg, és már ment is befelé az öltözőbe, hogy felvegye az egyenruhát.....

 

.....A délelőtt eseménytelenül telt, egészen addig, amíg Steve meg nem jelent a szupermarketben. Fel-alá furikázott egy bevásárlókocsi keresztrúdján állva, fél kezében egy hatalmas, műanyag dobozos, szív alakú tortával, amit a cukrászati hűtőből vett ki. Persze nem akárhol kocsikázott, hanem kizárólag a zöldségosztályon, ahol éppen Pat rakosgatta szabályos halmokba a narancsot.

- Fejezd már be! – sziszegte Pat, amikor Steve rá sem nézve dugta lendületből az orra alá a tortát, melyről természetesen nem hiányzott az I ♥ YOU felirat. – Megígértem Audrey-nak, hogy nem rúgatom ki magunkat. Te meg itt…

Eközben Steve már tett is egy kört, legalább a huszadikat, és a torta újra ott volt Pat orra alatt.

-         Miss Donahue! – hallatszott ekkor egy kellemetlenül ismerős hang a háta mögül, mire Pat megperdült:

-         Én nem csiná… - kezdte a tiltakozást, miközben a lendülettől nekilódult a hatalmas narancshegynek. A gyümölcsök vígan gurultak szanaszéjjel. Steve hátranézett, és azzal a lendülettel nekihajtott az üzletvezetőnek. A doboz átlátszó teteje mint valami csoda folytán, megült kalapként Mrs Miller fején, a szív alakú torta pedig ott éktelenkedett méretes, ziháló keblein.

Steve röhögve pattant le a bevásárlókocsiról.

-         Elnézést! Az én hibám volt – igyekezett bűnbánó képet vágni, de közben időnként horkantott egyet az elfolytott röhögéstől. – Segítek – mondta, és mértesen tenyerével megtartotta az üzletvezetőnő melléről lecsúszni készülő süteményt.

-         Viszed innen a mocskos mancsod! – vágott a kezére Mrs Miller, amivel egyúttal a habostortába is belecsapott. Vidáman fröccsent fel a hab, amitől kezdett úgy kinézni, mint aki borotválkozni készlül. – Miss Donahue! Figyelmeztettem, hogy ez nem játszótér! Megmondtam, hogy nem kérek semmiféle előadást a boltomba.

-         De én… - próbált közbeszólni Pat de hiába.

-         Ilyen elcsépelt, némafilmbe illő ócska jelenetet pedig végleg nem.kértem. Ez utoljára Charlie Chaplinnél volt nézhető.

Addigra Audrey és mások is odajöttek, mivel az üzletvezetőnő megfeledkezett magáról, és fülsiketítően sipítozott, cipőjén a torta nagy részével, és egyéb helyeken a többivel.

-         Olcsó trükk volt, de sokba fog kerülni – visította, és levette a fejéről a tortásdoboz tetejét.

-         Elnézést! Természetesen kifizetem – szólt közbe Steve, de Mrs Miller meg sem hallotta. A szeme szikrázott, ahogy megpróbálta letörölgetni a habot az álláról.

-         Maga fiatalember VÁSÁRLÓ! Csupa nagybetűvel. Maga nem tehet semmiről. De ilyen mihaszna munkatársakra nincs szükségem. Miss Donahue most rögtön, de ha lehet, még annál is gyorsabban fogja a cókmókját és tűnjön el a Hy-Vee-ből! – Azzal sarkonfordult és észrevette Audreyt. – Ja persze, és Miss Lepke is.

-         De Mrs Miller! – tiltakozott most már erélyesen Pat, tudván, hogy nincs vesztenivalója. – Audrey itt sem volt. Semmi köze az egészhez.

-         Maga még itt van, Miss Donahue? Tünjön el mire hármat számolok, és ne halljam még egyszer a hangját! A barátnőjét meg vigye magával. Magukat amúgy is ugyanabból a fából faragták. Nem jók semmire. A többiek pedig ne lopják itt a napot, ha nem akarnak úgy járni, mint ez a két világhíres művésznő!

- Hu-hú-hu! – huhogott át Audrey a szomszédba, ahogy mindig. – Hu-hú-hu! – Pat ablaka sötét volt, de az nem jelentett semmit. Mindig ébren várták egymást, akár az ágyban fekve is. Egyikük sem aludt el anélkül, hogy minimum jó éjszakát ne kívántak volna egymásnak. – Hu-hú-hu! – De Pat ablaka zárva maradt. Audrey nem tudta mire vélni a dolgot, ezért a magáét nyitva hagyta, hátha barátnője később még áthuhog neki. Aztán leült csupa virágmintás íróasztalához, és rajzolgatni kezdett. Ez mindig megnyugtatta. Egyik virág a másik után született meg színes ceruzái nyomán. Kivirágzott a papír. Azután eszébe jutottak Sadey néni szavai: „megpróbálhatnál valami mást is rajzolni, mint mindig csak kórókat. Szerintem nagy művész válhatna belőled.” Lapozott a rajzfüzetben, s farkasszemet nézett a tiszta, fehér lappal. Aztán számos, virágokkal gazdagon kifestett fiókja egyikéből elővette pasztell krétás dobozást, és nekilátott megrajzolni egy kék lepkét. Fogalma sem volt róla, hogy miféle lepke ez. De ez volt az az eset, amikor érzett minden mozdulatot, minden színt. Nem kellett mérlegelnie, hogy mennyi feketét, sötétkéket és türkizt használjon. Aztán amikor már biztos volt benne, hogy ez egy fekete-kék lepke, maga is meglepődött azon, hogy néhány apró, vöröses pöttyöt sorakoztatott az elülső szárnyainak a felső szélére. Kicsit bánta, mert nem igazán szerette a pirosat, viszont a türkiz és a kék minden árnyalata nélkül el sem tudta volna képzelni az életét.

http://www.edupic.net/Images/Insects/lep_red-spotted_purple228.JPG

Audrey ezt a lepkét rajzolta le, tökéletes pontossággal.

A piros a szerelem színe. Tiszta Valentin-nap – gondolta. – Kár elrontani ezt a tökéletes pillangót vacak piros pöttyökkel. Megpróbálta előbb kékkel, majd feketével eltűntetni a pirosat, de az makacsul ellenállt. Mintha ledobta volna magáról a további rétegeket. Audrey feladta. – Hát jó. Akkor te maradsz ilyen, ha nem hagyod, hogy kijavítsalak – dünnyögte. – Majd holnap rajzolok másikat.

Azzal a rajzblokkot a lepke rajzával a fiókos szekrényre állította, ahogy mindig is szokta, amikor elkészült egy művel. Szerette távolabbról is megszemlélni, és csak akkor volt elégedett, ha a virág – hiszen mindig virág volt-  valódinak tűnt. Ha jóformán úgy érezte, meg kellene locsolnia. Döbbenten látta, hogy a lepke egy kicsit távolabbról ugyanannyira igazinak látszik, mint az a számtalan növény, amit máskor papírra vet. Általában, miután megszemlélte rajzait, el szokta tenni a füzetet, hogy amikor  Sadey néni benéz hozzá éjszaka, hogy betakargassa, ne bosszankodjon. (Erről a néni  nem tudott, és nem is akart leszokni, hiszen Audrey három éves kora óta mindig így tett. Audrey ilyenkor mindig morgott, de ez is a szertartás része volt csak. Rosszul esett volna neki, ha Sadey néni csak egyszer is megfeledkezik róla.)

Ezúttal azonban a komódon hagyta a rajzblokkot, a kék lepkével. Hadd örüljön a néni. Még egyszer kihuhogott az ablakon, de hiába. Gondterhelten bújt ágyba, Sadey néni virágos, pillangós takarója alá, és oltotta le az éjjeli lámpát. A telihold besütött a hátsókertre néző ablakon, s egyenesen rávilágított Audrey rajzára, aki le nem tudta venni a szemét róla a félhomályban.

Miközben ott feküdt, szorongva gondolt barátnőjére:

Vajon nincs is a szobájában? De akkor hol lehet? Vagy elaludt? Hogyan alhatott el, amikor még nem köszöntek el egymástól?

Talán egy órája fekhetett már ott álmatlanul, szemét le nem véve a kék pillangóról, amikor Sadey néni bejött, és meglátta a nyitott ablakot. Odament, hogy becsukja.

-         Hagyd nyitva kérlek, Sadey néni! – kérte Audrey.

-         De bemondta a tévé, hogy az éjjel szélvihar lesz.

-         Akkor majd én becsukom – nyugtatta meg Audrey.

-         Hát jó – hagyta rá a néni. – Akkor szép álmokat, nyulambulam.

-         Neked is!

Amikor a néni kifelé indult, észrevette a lepkét, amit tökéletesen megvilágított a hold. Kézbe vette a rajztömböt, és elismerően hümmögött, majd visszatette a fiókos szekrényre. Audrey elmosolyodott a sötétben.

Audrey újra egyedül maradt, és csak feküdt ott, a rajzot bámulva. Nem tudta mennyi idő telt el, de arra ébredt, hogy fázik. Vagy talán nem is azért riadt fel, hanem, mert odakint süvítve fújt a szél. Fejét azóta sem fordította el, pontosan úgy feküdt, ahogy elbóbiskolt. Szemét résnyire nyitotta, s azt látta, egészen egyértelműen látta, hogy a kék lepke ott repdes az ágya körül. Megpróbálta teljesen kinyitni a szemét, de valahogy nem sikerült. Mintha mégsem lett volna ébren. Ekkor becsukta, sőt erősen összeszorította a szemhéját.

Csak álmodom – gondolta. Ekkor azonban valami megcsiklandozta a jobb kezét. Finom, alig érezhető érintés volt. Audrey legyinteni akart, de a keze mintha ólomból lett volna. Most a homlokán érezte ugyanazt a csiklandozást. Mintha egy hangya járkált volna rajta, de mégis más volt. Nem tudta, megpróbálja-e újra kinyitni a szemét. Megrémült, de kíváncsi is volt. A félelem mellett valamiféle izgalom lett úrrá rajta. Most az orra hegye viszketett, de a fejét ugyanúgy nem tudta megmozdítani, mint a kezét. Minden erejét összeszedve résnyire nyitotta ólomsúlyú szemhéját, és a torkán akadt a sikoly. Az orra hegyén ugyanis egy lepke ült. Érezte, hogy tüsszentenie kell, hiszen ki tudja mióta didergett már az ablakon besüvítő huzatban. Megpróbálta visszatartani, de nem sikerült. A hatalmas tüsszentéstől a pillangó felröppent. Audrey nem látta, merre repült. Felkattintotta az éjjeli lámpát, és zsebkendőt vett elő az éjjeliszekrény fiókjából. Miközben az orrát fújta, pillantása a lepke rajzára tévedt, ami a szélben úgy libegett, mintha valóban repülne.

Na tessék – gondolta Audrey. – NIncs itt semmiféle lepke. Még csak nem is álmodtam. Ez csak a huzat… - Azzal kikászálódott az ágyból, hogy becsukja az ablakot, de még egyszer huhogott Patnek. Hiába. Aztán, mielőtt újra lefeküdt volna, a rajzblokkot eltette az íróasztal fiókjába.

 

 

 

***************************************************************************Audrey blogja 1. bejegyzés

 http://audreyhelps.blog.com

 Kedves Szerelmes!

Köszöntelek a blogomon. Jól tetted, hogy rámkattintottál. Szívesen segítek jótanáccsal, bármi legyen is a problémád. Nem vesz észre a srác, aki tetszik? Nem tudod, hogyan öltözködj, hogy tetsszél a fiúknak? Elhagyott, és képtelen vagy megemészteni? A szüleid nem csípik életed nagy szerelmét?

Segítek. Nyugodtan kérdezz, és én megoldom a problémádat.

Tudom a megoldást mindenre, ezt elhiheted. Nem akarok nagyképűsködni, de ahhoz, hogy megbízhass a tanácsaimban, tudonod kell rólam ezt-azt.

Korom: 21

Suli: az egyik legmenőbb keleti parti egyetem (inkább nem mondom meg, melyik)

Külső: mások szerint klasszikus szépség vagyok (jó, legyen), állítólaf Audrey Hepburnre hasonlítok. (ugye ennyi elég, csak nem kell részletesen leírnom a külsőmet? Na jó, azért van különbség. A mellbőségem valamivel komolyabb, mint az övé.)

Név: természetesen igazából nem Audrey

Státusz: folyamatosan válogatok (kár lenne egy pasira pazarolnom magamat)

Filozófiám: carpe diem, vagyis „élj a mának!”, mondhatnám úgy is:

buli, buli, buliii!!!

 Azt hiszem, ennyi elég is. Láthatod, hogy nem vagyok kispályás.

Kérdezz bátran és fogadd meg a tanácsomat, ahogy azt a barátnőim teszik. Meglátod, te is olyan menő csajszi lehetsz, amilyen én vagyok. Vagy legalább is, majdnem.

 Audrey

 ***************************************************

Álmában most nem is az ágyában feküdt, hanem titokzatos, őszi erdőben sétált. Lába alatt finoman recsegett az avar. A kék lepke pedig ide-oda szállt, kőrözött ahogy Audrey egyre haladt a fák közötti ösvényen. Ekkor útelágazáshoz ért. A két út között jóformán semmi különbség nem volt, csupán annyi, hogy az egyik elkanyarodott. Mindkettőt magasra nőtt fű verte fel, s mutatta, hogy talán egyformán kevesen járják őket.

A kék lepke, amely eddig Audrey körül repkedett, most leszállt a két út közötti érett, vörös csipkebógyóktól roskadozó bokorra, és abban a pillanatban eltűnt. Audrey elképzelni sem tudta, hová lehetett ilyen hirtelen. Közelebb lépett a bokorhoz, szemét le nem véve az ágról, ahová az imént a pillangót leszállni látta, de hiába. Vagy talán rosszul látta? Körülnézett. Előbb az egyik útra, majd a másikra. Vajon melyiken menjen tovább? Melyik a jó választás, ha újra látni akarja? Valójában azt sem értette, miért hiányolja, mert arra álmában is emlékezett, hogy eddig idegesítette, sőt egy kicsit félt is tőle. Minek hát utánamenni? Az eltűnt lepke mégis mintha mágnesként vonzotta volna.

Honnan tudjam, hogy merre menjek tovább? – gondolta, de csak állt hosszasan, s törte a fejét, aztán eszébe jutott:

„Szétvált az út a sárga erdőn

De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,

Sokáig álltam, elmerengőn,

És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt

A bozótban, ahogy kanyart vetett.

 

De  a másikon indultam tovább,

Tán vonzóbb volt, nem is tudom,

Magas füve épp tapodásra várt;

Bár nagyjából ugyanannyi láb

Járt rajta, mint a másik uton,”

-         Még mondja valaki, hogy nem hasznos a verstanulás – jegyezte meg hangosan, és magabiztosan indult el az egyenesebbik úton. Csak ment, ment, s úgy érezte, mintha már órák óta követné ezt az utat, de lelkesedése nem hagyott alább. Út közben az őszi erdő átváltozott tavaszivá. Minden csupa virág volt, és harsogó zöld. Eltűntek a sárgák, okkerek, vörösök és narancsok. S amikor az ősz minden jele elillant, Audrey újra észrevette a kék lepkét. Ott táncolt előtte a levegőben. Tudta, mit kell tennie: félelem nélkül nyújtotta ki a kezét, és emelte magasra muatatóujját, amire a pillangó minden vonakodás nélkül leült. Audrey csak nézte, nézte, s ahogy figyelte, a lepke egyre világosabb kék lett, már csak felhőkék volt, eltűntek apró pirosas foltjai, és egészen ködszerű

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://bosnyakviktoria.blog.hu/api/trackback/id/tr962124340

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ugiburu 2010.07.10. 17:39:35

Szia Viki! Most kaptam vissza egy haveromtól a Fairy Oakot. És hát azon tűnőtem, hogy ugyebár a könyveiden az van, h az F.O. írója gratulált hozzá, és ajánlotta. Ezt most csak a kiadó találta ki, vagy tényleg elolvasta, és ajánlja? Jó, jó, tudom, h már kinőttem a Fairy Oak könyvekből (13 vok), de nincs kedvem hozzákezdeni egy százezer oldalas regénynek. Meg ott van az a dögunalom kötelező is... :/ Nah de kérlek válaszolj!!! Köszi: Saci

Lovessence 2010.07.10. 18:19:54

@Ugiburu:
Szia!
Tényleg ajánlja :-)
A helyzet az, hogy egy részét olvasta angolul, meg az összefoglalót, a többit pedig elmeséltem neki. Tényleg nagyon tetszett neki, meg a Manytusok is, amit olvasott angolul, és persze a LOVESSENCE, amit elmeséltem irtóra részletesen, és totál oda volt tőle.
Ennél sokkal hosszabb kedves ajánlást írt, csak annyi nem fért a borítóra.
MI a százezer oldal? A Fairy OAk? Á, az gyorsan olvasható, és aki szereti a cuki, de mégis értelmes dolgokat, az sosem nő ki belőle.
Mi a kötelező, amitől így undorodsz már előre? Tüskevár?
Puszi
Viki

Kucher Dóri 2010.07.10. 19:53:33

SZIAAAAA VIKII(Maris)!!!!!! Végre itt voltál! (LLLL) Hogy vagy mostanában? Dóri mondta,hogy már jobban van szerencsére..tudod beszéltünk.... :P Hogy állsz a LOVESSENCE-vel? Mész nyaralni? Láttad már az Eclipset? Tetszett,mert sok rossz kritikát hallottam felőle?! Lécci ha erre jársz válaszolj,rég beszéltünk...

10000000000000 Puszi: Dóri

Lovessence 2010.07.12. 12:33:55

SZia Dóri!
Köszi, vagyogatok. Dolgozom halálra, mert a Bree Tanner és a LOVESSENCE együtt egyik kicsit sok.
Dóri most már teljesen jól van. Elég durva volt szegénynek ez a vírus.
Nekem a film nagyon tetszett, és engem nem érdekel, mások mit gondolnak. Könyvként a harmadik rész volt nekem a legkevésbé érdekes, ezért nem nagy elvárással mentem, viszont végig élveztem az egészet.
Neked is millió puzsi
Viki

Kucher Dóri 2010.08.28. 14:58:59

Sziasztok! Ki hogy van? Mindjárt itt a suli,már csak 3 nap..-.-" Éééés mindjárt itt az október amikor megjelenik a LOVESSENCE!!!*-* Most néztem meg a konyvmolykepzo.hu-n,és már kint van! Gondolom Viki már kész kell,hogy legyél vele és a nyomdába kell lassan,hogy jusson nem? Én minden nap jöttem ide,tényleg minden nap,de semmi sem történt,senki sem írt. A Twilight 5. része akkor az a Bree Tanner vagy az első az Edward szemszögéből? Már ezt nem értem,mert láttam a Bree Tannert a honlapon,de eddig én úgy tudtam,hogy az első rész lesz az Edward szemszögéből leírva. Tudom,hogy el vagy foglalva Viki,sajnos keveset beszéltünk mostanában,pedig amikor beindult a blog mennyit irogattunk! :D Azt ígérted a bulin még,hogy amikor megjelenik akkor is mindenféleképp kell tartani egyet. Remélem ez így lesz,mert már szeretnélek látni! Ősszel mész a Pitypangba a negyedikesekhez,de én már akkor nem ott leszek!:( Úgyhogy akkor nem tudunk talizni! Meg valahogy alá kéne írni az első számú rajongónak a könyvét! :P Lécci előre szólok,hogy majd mondd meg az Ági néninek,hogy puszilom,és nagyon hiányzik,köszi! Mikor kezded a másodikat írni? xD Még meg se jelent,el sem olvastam az elsőt és már a másodikat akarom! :D Hány oldal lett végül? JAJJ DE VÁROM MÁÁÁÁÁÁR! Na lécci válaszolj,ha tudsz! Pusziiiiiii: Dóri
süti beállítások módosítása