Lovessence:
@Kucher Dóri: Gyakorlatilag végig ott leszek, csak szombaton déltől hárman is dedikálnak a Könyvmo... (2011.04.12. 19:32)Találkozzunk a Fesztiválon!
Jáz (törölt):
felcsigáztál. kíváncsi vagyok, milyen illata lehet. majd összeszedem még a mirhát meg a narancsvir... (2011.03.22. 22:51)Kivasalt előszó
Ma író-olvasó találkozón voltam a fent említett két, Budapesttől igen távoli szép városban. A vonatközlekedés pocsék, a bűzt még nem sikerült kiszellőztetnem az orromból.
Azért jó volt. Sárospatakon találkoztam egy nagy csapat gyerekkel. Főleg a Tündérboszorkány film tetszett nekik, amit Ti is láthattok a youtube-on két részletben: Tündérboszorkány 1, illetve Tündérboszorkány 2 címen. Ez az első regényemből készült amatőrfilm. Szerintem egészen profi.
Sátoraljaújhelyen nyugisabb társaság várt. Viszont nagyon érdeklődőek és kedvesek voltak. Vették a lapot. Én mindenesetre jól éreztem magam.
A hosszú út miatt tegnap igyekeztem korán lefeküdni, 1-kor már aludtam is, így nem írtam semmit. (Jaj, de 5-kor keltem!) Mire este hazaérkeztem, alig állok a lábamon, ismét csak a MÁV jóvoltából.
De ígérem, holnapra összeszedem magam, és fog várni Benneteket valami érdekes.
Addig szavazzatok a versfordításokra! Én látom, hogy sokkal, de sokkal többen olvassátok, mint ahányan szavaztok. Pedig annyira kíváncsi vagyok Rátok!
Írogatok, haladgatok. Ha jól számolom, a könyv tizede már meg is van. És van sok kíváncsi olvasójelölt is, mert szépen gyűltök itt a blogomon.
Most a részlet elé elöljáróban csak annyit:
Voltam a Szépművészeti Múzeumban a Degas-tól Picassóig kiállításon. Igaz, kicsi, és drága, de ami ott van, az minőség. Igaz, én imádom az impresszionistákat. Van ott egy Renoire, azt már ne akarjátok hazavinni, mert lestoppoltam. Ez az, hogy tévedés ne essék: http://www.jimloy.com/arts/renoir06.jpg
(Azért amíg tart a kiállítás, még otthagyom, aztán a hónom alá veszem és hozom haza.) :-)
Szavazzatok továbbra is kérlek, a frost fordításokra! Köszi
És most, egy újabb részlet:
-Tudja valaki, hogy államunk neve honnan származik? – kérdezte Miss Bell, a történelemtanár, és reménykedve nézett végig az unott társaságon.
-Jaj, ne! – nyögött fel Susan. – A könyökömön jön ki.
-- Annál jobb – mosolygott rá Miss Bell angyali türelemmel. – Ezek szerint számíthatok tőled a helyes válaszra.
-Aha. Az indiánokról.
-Pontosabban?
-Az iowa, vagy más néven ioway törzsről.
-Köszönöm – mondta a tanárnő. – És napjainkban is élnek errefelé indiánok?
-Nem – felelt Susan. – Csak amisok.
-Amisok valóban élnek Limeville közelében – bólogatott Miss Bell. – Nap mint nap láthatjuk őket tradicionális, fekete ruhájukban, a férfiakat szalmakalapban, a nőket főkötőben, köténnyel, ahogy lófogaton bejönnek a városba. De ők persze nem ősi amerikai népcsoport, hanem ki tudja honnan jöttek? Igen, Steve?
-Svájci protestáns bevándorlók leszármazottai, akik a tizennyolcadik században érkeztek.
-Helyes. Vagyis semmiképpen sem indiánok. Nem is keveredtek az indiánokkal, mint ahogy más népcsoportokkal sem. Ezért is lettek náluk mára gyakoribbak egyes örökletes genetikai betegségek. De most térjünk vissza mai óránk anyagához, az őslakos amerikaiakhoz. Szóval Iowában nem élnek napjainkban indián törzsek?
A válasz mély hallgatás.
-Tamáról mi jut eszetekbe? – próbálkozott tovább Miss Bell, majd a bamba tekinteteket látva folytatta: - Tudjátok, Tama innen másfél órányi autóútra van. Egyikőtök sem járt még ott?
-De, a szüleim voltak, a házassági évfordulójukon – szólalt meg Claire. – A kaszinóban.
-Ez az! Köszönöm – sóhajtott fel a tanárnő, de az osztály továbbra is értetlenül, és laposakat pislogva nézett maga elé. – Ki működteti azt a kaszinót?
-Ja, az indiánok – mondta Susan.
-Szóval kell még létezniük Iowában, ha kaszinót működtetnek – bólogatott Miss Bell. – De ezek már nem az iowayek, hanem a meskwaki törzs.
-Minek olyan messzire menni? – szólt közbe Steve. – Osceolában is van kaszinó, és az csak fél óra innen. És az is az indiánoké.
-Osceola valóban szintén egy indián törzsről kapta a nevét, de a kaszinót nem ők működtetik – jegyezte meg most már kissé türelmetlenül a tanárnő. – Azt javaslom, lépjünk túl a szerencsejátékon! Mutatok nektek néhány képet a meskwakikról – mondta és bekapcsolta a projektort. –
Ha kíváncsi vagy a meskwakikra, pl a következő címen láthatod őket:
-A vörös föld népe – felelt Miss Bell. – Más néven rókának is nevezik őket, de ennek csupán félreértés az alapja. Nem kell megjegyeznetek.
-Milyen félreértés? – kérdezte Steve, akit jobban érdekelt amit nem kellett megtanulni, mint amit igen.
-- Nos, még a tizenkilencedik században a francia telepesek találkoztak a róka klánnal, mely a vörös föld népének része. S azt hitték, hogy az egész törzset rókáknak nevezik.
-Akkor a meskwakik ugyanaz, mint a Sauk and Fox törzs?
-Igen. Két baráti törzs egyesült. A sauk a sárga föld népe.
-És milyen klánok vannak még? – kérdezte Pat, akinek mindjárt egy lehetséges farkas, sőt vérfarkas család jelent meg lelki szemei előtt.
A legmeglepőbb számomra a krumpli klán – felelt Miss Bell. De furcsa az is, hogy a szárazföld belsejében létezik óceán klán. Ez is bizonyítja, hogy amíg az állam erőszakkal le nem telepítette őket, az indiánok nomád módion vándoroltak. Van még a hó és a mennydörgés klán, és persze tradicionális állatnevű klánok is. Van rá tippetek?
- Medve?
- Igen.
- Sas?
- Nincs, de lehetne.
- Szarvas?
- Az van.
- És farkas? – kérdezte Pat.
- Hát persze, hogy van farkas, de hód is – mondta Miss Bell, de a hód már senkit sem érdekelt. Az összes lány izgatottan kezdte tárgyalni a hozzá legközelebb ülővel, hogy vajon miként tudnának mihamarabb eljutni Tamába és megismerkedni a vérfarkasokkal.
Furcsa mód ma nap közben is tudtam írni valemicskét. MoSt pedig hipp-hopp összejött a második fejezet eleje.
Olvassátok el, mi történik egy Twilight rajongóval irodalom órán, amikor nem sikerül a tananyagra összpontosítania.
A szavazatokat továbbra is várom.
2. fejezet
-Menjünk már, mert elkésünk! – sürgette Audrey Patet másnap reggel, amikor ahelyett, hogy beindította volna a hintót, inkább még egy réteg festéket kent a szempilláira. – Jobban tettem volna, ha gyalog megyek.
-Dehogy tetted volna jobban – csitította Pat, és elégedetten pislogott bele a napellenzőre eszkábált sminktükörbe. Az 1978-as Thunderbirdön ugyanis még nem volt ilyesmi sem alapfeleszerelésben, sem az extrák között.- Annak Robert Frost látná a kárát.
-El akarod mondani út közben? – nézett rá csodálkozva Audrey. – Nekem jó, hallgatlak.
Pat drive-ba tette az automata sebességváltót, és a kipufogóból látványos fekete felhőt eregetve elindult.
-Nem én, te – felelte. – Valamikor csak meg kell tanulnom.
-De Pat! Ez nem Los Angeles, ahol egy órába is beletellne mire eljutunk a suliba – sóhajtott Audrey. – Ha rükvercben megyünk, akkor is hét perc alatt ott vagyunk.
-Pontosan. Ezért jobb, ha nem vitatkozol, hanem kezded. Csupa fül vagyok.
-Akkor inkább elmondom az első versszakot többször. Legalább azt próbáld megjegyezni!
-Jól van, csak lökjed már! Végül miattad fogok megbukni – vigyorgott Pat.
Audrey épp csak, hogy háromszor el tudta mondani az első versszakot, és már meg is érkeztek a Limeville Gimi elé, aminek nem volt akkora parkolója, mint a hollywoodi filmekben szereplő iskoláknak. Limeville-ben. Nem csoda, hiszen Limeville-nek csupán 2444 lakosa volt. New Yorkban, vagy Los Angelesben jóformán ennyien járnak egy-egy iskolába. Audrey és Pat sulijában alig voltak többen száznál a négy évfolyamon.
-Nagy kaland – mondta mindig Pat. – Csecsemő korunk óta ismerjük egymást mindenkivel. Hogy randizhatsz valakivel, akiről tudod, hogy négy évesen még bepisilt, és megállás nélkül túrta az orrát?
Ilyenkor nem általánosságban beszélt, hanem egy egészen konkrétan bepisilős és orrtúrós fiúra, Steve-re gondolt, aki állhatatosan minden pénteken elhívta a Colisseumba, bármilyen filmet vetítettek is. Pat pedig kitartóan nemet mondott, annak ellenére, hogy Audrey szerint már biztosan nem pisil be, és évek óta nem látták orrtúrás közben.
A két barátnő így egyedül nézte meg pénteken, vagy szombat este az egyetlen filmet, amit adtak, már ha éppen nem thriller, vagy akciófilm volt. Steve pedig „teljességgel véletlenül” mindig Pat mellé vett jegyet, aki ha már ott voltak, azért megette Steve pattogatott kukoricájának jórészét.
Szóval a gimnázium nem túl méretes parkolójában megállva Pat már vette is elő a neszeszerjét, hogy felfrissítse az elmúlt néhány perc alatt bizonyára lekopott sminkjét, de Audrey ezúttal nem hagyta.
-Halljam végre azt az első versszakot! – mondta.
Igen, Mr Wallace – felelt Pat birkamódra, és színpadiasan megköszörülte a tokát.. Robert Frost: Járatlan út.
- Nyugi! – vigyorgott Pat és belekezdett rendesen:
Szétvált az út a sárga erdőn
De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,
Sokáig álltam, elmerengőn,
És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt
A bozótban, ahogy kanyart vetett.
Most megnyugodtál?
-Nem teljesen. Mert mi van, ha folytatnod is kellene?
-Majd elájulok, vagy valami, aztán mehetek Sadey nénihez az orvosiba. Utána meg emlékezet kiesésem lesz a maradék három versszakot illetően.
-Szuper terv – adta fel Audrey, és kinyitotta a nyikorgó kocsiajtót.
A túloldalon Patnek nem kellett ilyesmivel foglalkoznia. Steve állt ott, és pattanásos képén fülig érő mosollyal nyitotta ki neki előbb a kocsiajtót, majd az iskola ajtaját is.
- Gyönyörű vagy ma reggel is, mint mindig – köszöntötte Patet, mint mindig, amire Pat ugyanúgy nem felelt, mint mindig.
Irodalom volt az első órájuk, ahová Steve nem követte őket. Neki számítás technikája volt addig. Pat ezúttal nem kezdett rá arra, hogy milyen jó lenne egy Los Angelesi gimiben, ahol akár egész nap sem futnának össze vele még egyszer, de ezt annyiszor elmondta már, hogy maga is unta.
Becsengettek, és Mr Wallace már jött is, bár Pat úgy érezte, ha két percet késett volna, azalatt ő megtanulhatta volna a vers hátralévő részét.
Patnek azonban mákja volt. Nem őt szólította fel. Ketten, vagy hárman is felmondták, miközben ő messze járt. Gondolatban kedvenc filmsztárjaiból rakta össze az ideális fiút, akivel szívesen megismerkedett volna. Nem volt könnyű dolga. Robert Pattinsont és Taylor Lautnert egyszerűen képtelenség volt egybegyúrni. Igaz, egy lány sem értette, hogy tetszhet neki egyszerre a sápatag vámpír, és a csupa izom vérfarkas, de Pat nem volt hajlandó magyarázkodni. A változatosság kedvéért, most felidézte magában Robertet, amikor még nem vérszívót, hanem varázslót alakított. Meg kell hagyni, Cedric Diggory szerepében is jobban nézett ki mindenki másnál. Igaz, Harry Potter, a vacak Lennon szemüvegével, vagyis Daniel Radcliff nem volt akkora látvány, mint Taylor Lautner.
-Patricia! – hallotta meg ekkor valahonnan a távolból Mr Wallace hangját. – Látom, sikerült beleélned magad Frost költészetébe. Megtudhatjuk a választásodat?
-Tanárúr, képtelen vagyok dönteni – felelt Pat álmodozva. – Nekem tök mindegy. Egyik szebb, mint a másik.
-Ez igaz. A költő is így látja. De ha már te nem tudsz választani, azt megmondanád, hogy ő hogyan döntött?
-Mármint Frost? – kérdezett vissza Pat, miközben a fejét törte. Végül úgy határozott, egy ilyen erdőről szóló vershez jobban illik a vérfarkas.– Taylor Lautnert – motyogta végül.
-Tessék? – ráncolta a homlokát a tanár. – Nem hallottam jól.
- Tanár úr! Pat azt mondta, hogy a régebben jártat – mentette meg a helyzetet Audrey
A Lovessence-ben szeretném felhasználni az egyik legközkedveltebb amerikai költő, Robert Frost The Road Not Taken című versét. Ennek eddig három magyar fordítását találtam meg, de biztosan van több is. Minden verzió mellett szól valami, és nem tudom eldönteni, melyik a legjobb. Kérlek, válasszatok! Bemásolom a végére angolul is.
1, A nemjárt út
Rőt fák közé két út vezetett, S csak egyre tehettem lábamat, Sokáig álltam, s míg lehetett, Szemmel követtem az egyiket, Míg el nem tűnt a bozót alatt;
- S a másik útra tértem, amely Ugyanolyan szép volt s jobb is talán, Mert járni való fű lepte el; Noha járt voltában semmivel Nem tett túl egyik a másikán,
S mindkettejükre e hajnalon Láb nem taposta levél borult Az elsőt, ó, máskorra hagyom! De visszatérek-e, nem tudom, Ismerve, hogyan fut útba út.
S így kezdem majd sóhajtva mesém Valahol sok hosszú év után
Két út vitt át a fák sürüjén, S a ritkábban járt lett az enyém, A különbség ebben állt csupán.
Ford: Hárs Ernő
2, A másik út
Az út az erdőn kettéágazott, de sajna mind a kettőt nem lehet követnem egymagam; csak álltam ott, és fürkészvén a messzi távlatot, az úton tűnődtem: hová siet?
Majd indultam a második nyomán, mert harmatos gyepű volt s elhagyott, és szinte már-már bekúszott alám; Habár ha nékem ezt sugallta, tán a többiekhez is így szólhatott.
És lábnyomok a fényes szálakon bár egyik úton sem sötétlenek, az elsőt majd egy másik szép napon! Bár új út jő, ha ezt itt elhagyom… Már nem hittem, hogy visszatérhetek.
S egy messzi - messzi kornak reggelén majd felsóhajtva mondom ezt: hiszen az út az erdőn kettévált, s hogy én az utammá a régjártat tevém, amiatt lett minden most ilyen.
Először is: senki meg ne nézze a Báthory című filmet, mert pocsék. Hacsak nem imádja annyira a művér látványát, hogy az vámpírok nélkül is elég neki. Ilyen rémes és rémesen hosszú filmet rég nem láttam, és nem is néztem végig, pedig naggggyon ritkán jövök ki a moziból. Még a stáblistát is végignézem. Na, erről ennyit.
Ma az Országos Pedagógiai Múzeum és Könyvtárban (de jó neve van) megkezdődött a Tündérek hava. Mégpedig az én, Tündérboszorkány című könyvemmel. bemutatóórákkal, és sok dicsérettel, amit most itt nem sorolok fel, mert szerintem már az is nagyképűség, ha az ember blogot ír. feltételezi, hogy vannak (mások), akik kíváncsiak rá. Nem kell ezt még felesleges dicsekvéssel tetézni. De azért, igaz, ami igaz, jól esett, és így még nagyobb elánnal tudtam nekiülni a ma esti írásnak. Mint láthatjátok, már kommentek is jövögetnek, van aki az iwiwen üzen. Írjatok, csak írjatok, akár tetszik, akár nem. Rém kíváncsi vagyok.
A szöveget persze úgy vegyétek, hogy ez egy első változat, és még biztosan finomítok rajta egy kicsit, de most a sztorival akarok haladni, amennyire csak tudok.
Egy kis részletet ma is bemásolok ide, nehogy olvasnivaló nélkül legyetek. (Persze aki századszor olvassa a Twilightot, az el van e-nélkül is.)
Itt van tehát egy bekezdés, Audrey barátnőjének, Patnek az autójáról:
Amikor végre lejárt a műszak a Hy-Vee szupermarketben, a két lány szokás szerint együtt indult haza, mivel kocsija csak Patnek volt. Már amikor volt, mert a „hintó”, ahogy Pat nevezte , gyakran bemondta az unalmast. Nem csoda, hiszen metál felhőkék, 1977-es Ford Thunderbirdje még a dédnagymamájáé volt. Pat azóta használhatta, amióta a dédi saját kérésére bevonult a Safe Haven szeretetotthonba. Amikor a hintó bedöglött, Pat mindig megjegyezte, hogy a dédi valószínűleg azért választotta az öregek otthonát, hogy így szabaduljon meg az ócskavastól. Persze ő is tudta, hogy ez nem igaz. A döntés fő oka a Safe Haven két kutyája, Percey és Bissey volt. Percey és Bissey két hatalmas, békés agár volt, akik szabadon jártak-keltek az otthon folyosóin, és szívesen tartották oda a fülük tövét bárkinek, aki vakargatni akarta. Perceyt és Bisseyt általában önkéntesek sétáltatták, de a dédi, aki azelőtt alig mozdult ki otthonról, amióta a Safe Havenben lakott, jóformán megfeledkezett elkopott térd ízületeiről, s legszívesebben versenyt futott volna az agarakkal.
Vagy mondja meg valaki, hogy hogy lehet ide képet felrakni! Léci!
Köszi!
Na jó éjszakát minden tündérnek, a vámpírok pedig érezzék jól magukat reggelig! És a vérfarkasokról se feledkezzünk meg! Bocs az Edward rajongóktól, de nekem Jacob sokkal inkább bejön. Vaúúúúúú! Ugye van aki ezt meg tudja érteni?
Nem lehet véletlen, hogy igazán, vagy csakis éjjel tudok írni. Egész nap teszek veszek, aztán megvárom, hogy végre mindenki lefeküdjön, csak akkor kezdek hozzá. Pedig a szándék egész nap megvan bennem. Ennek ellenére teganp azt hittem, már semmi nem lesz a munkából, mert éjjel 11 is elmúlt, mire magamra maradtunk: a gép és én.
Szerintem valami éjszakai műszakban dolgozó tündérek segíthetnek, mert ilyenkor felébredek, és nekilátok, mint normális ember délelőtt 11-kor. Bár az is lehet, hogy nem ébredek fel. SOk ötletem, amit a képernyőn viszontlátok, inkább olyan, mintha megálmodtam volna. Hogy honnan jött, nem mindig tudom. Persze ahogy az álmoknak van alapjuk, itt is meg lehet találni a dolog eredetiét, ha nagyon akarom. De nem akarom. Csak örülök neki és kész. Most például annak, hogy kezd kibontakozni Audrey figurája. Van már barátnője is: Pat, na és ott van Sadey néni. Sadey néni volt az, akin annyira elcsodálkoztam. Fogalmam sem volt, hogy ilyen. De nekem végül is szimpi.
Talán mindenki Audrey-ra kíváncsi, most mégis inkább Sadey néniről másolom ide amit tegnap éjjel írtam. Audrey miatt gyertek vissza máskor!
Audrey Sadey nénivel élt, a South Cherry Streeten, a Paték melletti házban. A ház valamikor a hatvanas években épült. Nem volt valami luxusvilla, de kettejüknek elég. Szokványos ház volt. A füves előkertből a verandán át a nappaliba ért az ember, melynek ablakába nyaranta olyan hangos légkondicionálót applikáltak, mint egy traktor. A nappali volt a ház egyetlen hűtött szobája, márpedig a fülledt, fojtogató iowai nyárban légkondi nélkül képtelenség megmaradni. A legmelegebb napokon Audrey és Sadey néni a nappaliban aludt. Sadey a virágos kanapén, Audrey pedig a vastag, eperfagylalt színű padlószőnyegen.
A tény, hogy Sadey néni nem Audrey anyukája, már első látásra nyilvánvaló volt, mivel a negyvenes évei vége felé járó Sadey Limeville egyetlen afroamerikai lakosa volt.
Hogy Sadey miért fogadta örökbe Audreyt, arról Patnek fogalma sem volt. Csak annyit tudott, hogy az egyedülálló nő, aki sosem volt férjnél, Audrey édesanyjának barátnője volt. Hiába is firtatta, többet nem sikerült kiderítenie barátnője igazi családjáról. Audrey maga sem emlékezett tisztán arra, amikor még nem Sadey nénivel élt, a néni pedig egyszerűen nem nyilatkozott. Egy dolog azonban bizots volt: Audrey és Sadey néni imádták egymást, és ha a színkülönbség nem lett volna, bárki azt mondta volna, ők ketten anya és lánya.
Sadey néni védőnő volt a két lány sulijában, a Limeville Gimiben, és mindenki szerette. Bármikor fordulhattak hozzá az összes hasfájásukkal, amire vagy gyógyszert, vagy lelki elsősegélyt nyújtott, szükség szerint, legyen szó szívügyekről, vagy bármi másról. A gyerekek még azért sem haragudtak rá, ha a makk egészségeseket visszaküldte órára, miután megpróbálták feldörzsölni a hőmérőt. Sadey néniek elég volt a szemébe néznie az illetőnek, s pontosan tudta, merről fúj a szél.
Sadey néninek csupán egyetlen rossz tulajdonsága volt, amire Audrey és Pat nem talált magyarázatot. Ki nem állhatta a virágokat. A kertben nem tűrt meg mást, mint füvet. Pedig aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, Sadey néni pedig igazán nem volt az. Csakis a selyemvirágokat tűrte meg, azok viszont elborították a kis lakás minden pontját.
-Ezekre legalább nincs gondom, amikor elutazom – szokta mondogatni, nem mintha valaha is Kansas Citynél messzebbre elutazott volna.
Audreyt nagyon zavarta a selyemvirág mánia, mert valamiért ösztönösen vonzódott a növényekhez. Nem csak az illatos, színes virágokhoz, de még a gazhoz is. Audrey kedven időtöltése a kertészkedés lett volna, amit csak Paték hátsókertjében tehetett, olyankor, amikor Sadey néni nem látta, különben mindjárt hazahívta valami mondvacsinált indokkal.
Audrey egyfolytában virágokat rajzolt mindenhová, a füzetei szélére, az éttermi szalvétákra, a pizzás dobozra. Sadey néni ezt is rosszallotta.
A két lány végül arra a következtetésre jutott, hogy a nénit nyilván valamiféle gyerekkori trauma érte, amit nem tudott feldolgozni, bár el nem tudták képzelni mi lehetett az.
Most elmegyek a világ talán legszebb mozijába, az Urániába, és megnézem a Báthoryt, hogy telljen az idő estig. Aztán megnézem a német RTL-en a Megasztárt (DSDS), ahol van néhány kedvencem, akinek drukkolok. S végül jöhet a meglepetés! Holnapra kiderül, mit írtam.
Bedöglött a gépem. Kinyiffant. Belemászott valami trójai, nem is egy. Persze mikor máskor, mint amikor már nagyon akartam írni. És nem egyszerű, mire eljön valaki, hogy feltámassza. De mostmár nagyjából megint minden jó, kivéve, ami nem.
Például elveszett az a cuki, piros lovacska, amit évekkel ezelőtt töltöttem le valahonnan. Az én gépemen nem homokóra mutatta, hogy gondolkodik, hanem a lovacska futott a képernyőn. Most honnan szerezzem vissza? Ha valaki tudja, szóljon! Nagyon hálás lennék.
Persze ez nyilván senkit nem érdekel, azokat a fantasztikus gyerekeket sem, akikkel a héten találkoztam a budapesti Kandó Téri Általános Suliban. (Nincs verseny, amit meg ne nyernének, mégsem valami unalmas eminensek, hanem igazi jófejek.) A másfél órás író-olvasó találkozó majdnem három órásra nyúlt, annyi mindent akartak tudni. S bár még "csak" negyedikesek, kíváncsiak voltak a Lovessence-re is. Majd belenőnek. Szóval most az ő kedvükért is folytatom a blogot, amit eddig még nem vertem nagydobra.
No de mostmár belevetettem magam a munkába, és megírtam a prológust, vagy mondjuk előszót. Legalább is annak első változatát. Nem csak megírtam, hanem fel is teszem ide a blogra. Szóljon hozzá, akinek van hozzászólni valója. Elvégre még nincs kinyomtatva, még bármi lehet.
Aztán belejöttem, és elkezdtem az első fejezetet. Kezdem ott érezni magam AMerikában, ahol a történet nagy része játszódik. Ott, ahol egyetemre jártam, ahol rendesen megtanultam angolul. Ebbe még jobban bele tudok helyezkedni, mint amikor Magyarórafalván, egy órában vagyok az általam kitalált zöld manóval. Persze nekem az is otthonos, az is az én világom.
De újra ott lenni lélekben, fantáziában, ahol 19 évesen voltam, az valahogy egy pillanat alatt beszippant. Remélem, így fog Benneteket is beszippantani. Most jöjjön tehát a Lovessence előszava!
-Hahó! Van itt valaki…valaki? - visszhangzott Audrey kiáltása a romos várkastély fedetlen kápolnájában. Éjszaka volt. Ijedten nézett körül a sötétben. Nem látott mást, csak az íves ablakok körvonalait. Pilinckázott a hó, a felhők eltakarták az eget, ő pedig ott állt dideregve egy szál sortban és pólóban. Farzsebéből elővette mobiltelefonját, és megnyomott egy gombot, hogy a kijelzővel világítson. Lába előtt lapos, faragott márványtábla illeszkedett a kőpadlóba. Egy sírkő. Közelebb lépett, s felismerte rajta egy vele egy idősnek tűnő lány életnagyságú mását, aki mintha csak elszenderedett volna. Audrey közelebb lépett, leguggolt és lesimította a vékony hóréteget az arcáról. Ahogy jobban szemügyre vette, döbbenten látta, hogy az ismeretlen mintha hasonlítana rá.
Ekkor észrevette, hogy a lány sírkövének szélén felirat fut körbe. Letérdelt a kő szélére, hogy elolvashassa, de ekkor súlya alatt megbillent a márvány, Audrey pedig olyan hirtelen került a kápolna padozatába mélyesztett sírba, hogy sikoltani sem volt ideje. Gondolni is csak annyit tudott:
Végem. Ennyi…
Annál jobban csodálkozott, amikor azt vette észre, hogy ott fekszik ugyan a sötét, hideg és nyirkos kősírban, de jóformán meg sem ütötte magát. Nem fáj semmije. Megmozdulni azonban mégsem mert:
Nem szabad hozzányúlnom semmihez. Itt vannak ennek a lánynak a csontjai – és beleremegett az undorba és a félelembe. – Azonnal ki kell másznom innen. De hol a mobilom? – és óvatosan kinyújtotta a lábát. - De hiszen itt nincs is koporsó! Ez a sír üres. – Kissé megkönnyebbülten kezdett tapogatózni maga körül, már amennyire bárki vígan tapogathat, aki egy elhagyatott, üres sírban találja magát, s a közelben nincs egyetlen lélek sem, se élő, se holt. Bár ki tudja.
-Meg vagy! – szólalt meg kisvártatva Audrey, amikor megérintett valamit, s szavai a hatalmas csendben kiáltásnak hangzottak. Annál nagyobb volt csalódása, amikor rájött, hogy nem a telefonját találta meg. A kis, hideg tárgy elfért a tenyerében. Formája kissé elnyújtott, pici hegedűre emlékeztetett inkább, mint bármi másra, s az egyik végén vékony lánc lógott.
Ez a forma még így, sötétben is ismerős volt neki. Mintha látta volna már valahol. Izgatott várakozással tapogatott tovább, s hamarosan meglett a mobilja is. Közben megfeledkezett arról, hogy a márványlap bármikor tovább billenhet, akár agyon is ütheti. Megnyomta a telefonja egyik billentyűjét,és még a lélegzete is elakadt.
A kezében tartott apró ezüstfiolát nézve már nem érezte a hideget. Nem gondolkodott azon, hogy hogy került ide. Megtalálta! Végre övé az olthatatlan, örök szerelem ígérete.
Nem várhatott tovább. Érezni akarta a Lovessence illatát. Óvatosan kinyitotta a csavaros kupakot. Vigyázott, nehogy egy csepp is kárba vesszen a varázserejű olajból. Beleszagolt az ezüstfiolába…és elfintorodott. Kellemetlen, avas szagot érzett.
Ereiben meghűlt a vér.
- Ne! Jaj, ne! Julianna, segíts! Azt ígérted, ha megtalálom, enyém a tudás. Enyém a szerelem hatalma. – Könnyek szöktek a szemébe, és csak beszélt tovább, mintha lenne ott valaki. Mintha hallaná az a bizonyos Julianna. – Most nézd meg! Nincs benne egy csepp sem. Ugye látod? Tudom, hogy itt vagy – rázta meg dühösen felfordítva az üres fiolát, melyből egyetlen csepp csöppent a márvány sírkőre. Látni nem látta, de érezte, ahogy hirtelen elárasztja a sírt a gyönyörűséges illat. Sehol az avas bűz, sehol a reményvesztettség. Az illatot követve érezte, hogy az utolsó, még megmaradt csepp, éppen a márvány leány ajkára csöppent. A Lovessence, mely már rég elveszítette varázserejét, utoljára erőre kapott e halott szépség sírkövén.
- Tudom már! Igen! – ujjongott Audrey. – Ismerlek benneteket! Hát persze. Itt vagytok drága barátaim. Köszöntelek mesés lótusz, szerény zsálya, élettel teli citrom, kedves narancsvirág, megbízható geránium. És benneteket is , ti titokzatosak: nárd, tömjén és mirrha. Tudhattam volna, hogy ti kelletek a szerelemhez. Van valaki, akit még nem vettem észre? Ki vagy te? Idegennek tűnsz. Hallgatsz? Ne tedd, te irigy! Hadd szagoljalak!
De a szag már jóformán teljesen elillant. Audrey arca a márvány leány arcához tapadt, úgy próbálta még egyszer, utoljára érezni a Lovessence illatát. Kalapáló szívvel vett nagy levegőt.
Ma egész nap készülődöm, hogy leírjam a Lovessence első mondatát. Az első mondat irtóra fontos. Meg persze a többi is, de az első kábé annyira, mint a borító. Ha az rossz. már teszi is le mindenki.
Szóval egész nap agyalok, és várom, hogy eljöjjön az én időm, az éjszaka, mert akkor tudok igazán írni.
Persze nagyon sok mindent tudok már. Itt van például a főszereplő: Audrey. Audrey gimis egy amerikai kisvárosban, amit Magyarországon még nagyközségnek mondanánk. Tudom, hogy fekete a haja és smaragdzöld a szeme, de első ránézésre nem tűnik különös lánynak.
Vagy mondjam meg inkább, mi az a Lovessence? Nos, a Lovessence itt van az íróasztalomon, és időnként beleszagolok. (A debreceni Meyer rajongók, akik ott voltak a Méliusz könyvtárban, tudják miről beszélek.) Mivel az egész regénysorozat éppen erről fog szólni, most nem mondhatom meg pontosan a szerepét, de az ugye egyértelmű, hogy köze van a szerelemhez, és nagyon finom illata van, különben nem szagolgatnám.
Ami azt illeti, jó lesz, ha sietve belefogok, mert az első kötet kb 400 oldal lesz, ami gépelt oldalban 150. Erre pedig 100 napom van. MInden nap meg kell írnom két oldalt, legalább. Mégpedig jól, mert mindenféle átirogatás, újrakezdés nem fér bele az időmbe.
Nem is csacsogok itt tovább, bár még világos van, ezért írás helyett szobabicajozom egy darabkát. Közben olvasni szoktam, de most inkább gondolkozom azon az első mondaton.
Ez ugye egyszerre jó is, meg rossz is. Jó, mert hamarosan elolvashatjátok nem kalóz fordításban :-) és nem angolul :-(. Viszont azt is jelenti, hogy kész, vége, ennyi. Már csak a filmet várhatjuk
A 750 oldal fordítása nem két perc volt, de nem bántam. Lassan már úgy érzem, magam is vámpír lettem, csak nem tudom, ki harapott meg, és miért nem vagyok olyan gyönyörű.
Azzal azért hadd bíztassalak, hogy egy csomó jó vámpíros könyvet összeválogattunk Neked a Könyvmolyképzőnél. Bennem pedig megbízhatsz, mert a Meyer sorozatot én javasoltam a kiadónak.
Szerintem most nyugodtan áttérhetsz Claudia Grayre. Ha nem keresed benne sem Edwradot, sem Jacobot (nekem mondjuk ő fog jobban hiányozni), akkor garantálom, élvezi fogod.
Tudom, többet szeretnél megtudni a fordításról, meg a Breaking Dawn megjelenéséről. Kis türelem. Tavaszra megjelenik. Ha tudok pontos dátumot, megírom.
A nagy válogatás és fordítás közben egyre inkább testet öltött bennem egy új ötlet. Ez az ötlet k.b. másfél éve érlelődik, növekszik a fejemben, s épp ideje, hogy elkezdjem papírra, vagyis képernyőre vetni, mielőtt kidurran tőle az a kicsi fejem.
A regény címe tehát: LOVESSENCE. Így, angolul. Nagyon remélem, hogy tetszik másoknak is, mert én elégedett vagyok vele, pedig általában nem vagyok valami jó címadó.
Ha követed a blogomat, sok mindent el fogok árulni róla. Persze nem annyit, mint kedves debreceni tesztközönségemnek, akiknek csütörtökön az egész sztorit elhadartam. Kértem őket, hogy ha bármi van, ami nem tetszik, szóljanak. Szóltak, de abban morzsányi kritika sem volt, hanem hatalmas lelkesedés. (Ezt most inkább nem részletezem, mert elég öntelt vagyok, nem akarok még annak is tűnni. Inkább szerénynek tettetem magam.) És ami a legmeglepőbb: a fiúktól. A közönség 12-17 éves volt, és a fele fiú. Nem szépítettem, bevallottam mindjárt az elején, hogy ezt a regény sorozatot a lányoknak szánom. Ennek ellenére a fiúknak is tetszett. Hát én nem bánom.
Szólj hozzá, ha tetszik, ha nem, elvégre itt a lehetőség, befolyásolhatod egy olyan regény születését, ami garantáltan meg is fog jelenni, hiszen a Könyvmolyképző Kiadó alig várja a kéziratot. (Na a magyar nyelv furcsaságairól most csak ennyit: mi az, hogy "alig várja"? Nem alig, hanem nagyon várja. De tényleg.)
Most pedig publikálom életem első izéjét. Majd valaki mondja meg, mi ez!
