-         Abbahagyjam? – kérdezte a körtefa.

-         Nehogy! De mit  művelsz?

-         Mindjárt meglátod. Jobban mondva meghallod.

Nekem elment az eszem – gondoltam. – Ülök egy erdő közepén és egy körtefával beszélgetek. Egyáltalán mit keres itt egy körtefa? Tisztára Alice csodaországban. Mindjárt beesem egy lyukba, aztán kénytelen leszek a Kalapossal meg a fehér nyúllal teázni, és a végén még a fejemet veszi a Szív királynő. A különbség csak annyi, hogy Alice mesefigura, akit Lewis Carroll küldött el erre az elvarázsolt helyre, én viszont igazi vagyok, és az is tuti, hogy nem álmodom. Mondjuk valószínűleg Lewis Carrol nem volt teljesen épeszű, de ez egy írónál nem akkora baj. Én viszont jobb lenne, ha nem bolondulnék meg teljesen. Mert ha nem alszom, akkor ez hallucináció. És az is az, hogy az álmomban rajzolt virágok igazából benne vannak a noteszemben. Mert ilyen nincs. De tényleg nincs. Tehát bekattantam. A szarvasokról nem is beszélve, akik idecsalogattak. Csak azt nem értem, hogyha most egy fa beszél hozzám, akkor a szarvasok miért nem mondták, hogy: „Szia Audrey! Gyere már velünk ahhoz a körtefához, mert dumálni akar veled.” Azzal az erővel éppenséggel belefért volna. Ez is jellemző. Még akkor sem történik velem semmi igazán izgalmas, amikor elveszítem a józan eszemet. Lehetett volna két farkas. Pat garantáltan azt látott volna a helyemben. Vagy mondjuk egy medve. Vagy akár zsiráf, orrszarvú, sőt dinoszaurusz is. De ehhez persze kevés a fantáziám.

-         Te lány! Maradj már csendben egy kicsit! – szólalt meg valahol a közelben egy csilingelő hangocska.

Na ez meg mi lesz? Vérkolibri? Vagy egy gyilkos csíkos mókus?

- Muszáj ennyi butaságot összehordani? – kérdezte egy másik hang, most a másik oldalam felől.

Aha. Most sztereóban hülyítem magamat. Ez jó – gondoltam. – Olcsóbb, mint a fű. És lehet, hogy jobb is. Kár, hogy sosem próbáltam ki. Most legalább össze tudnám hasonlítani.

-         Nekem szóltál?

-         Vagy nekem?

-         Ugye nekem?

-         Hagyjátok már! Nyilvánvaló, hogy nekem mondta.

-         Nekem!

-         Nekem!!!

Iszonyatos hangzavar támadt. Ezek a hangok nem voltak annyira csilingelőek és kedvesek, mint az első kettő. Inkáb egy kicsit érdesek, nyersebbek. De mintha mind arra vágyott volna, hogy beszéljek vele.

-         Fogjátok be, mert megsüketülök! – kiáltottam fel hangosan, majd halkabban, tisztelettel szóltam a hátam mögötti körtefához. – Engedd el a hajamat kérlek, mert nem tudom megmozdítani a fejemet és azt sem látom, kik ordibálnak itt kórusban.

Ekkor a fürtjeim elengedték a fát, és újra úgy hulltak a vállamra, mint mindig. A fejemet is meg tudtam mozdítani, és a hátamat sem vonzotta már legyőzhetetlen erővel a fatörzs.

A kiabálás nem halkult el, sőt, most talán méglelkesebben akarták felhívni magukra a figyelmemet:

- Ide nézz!

- Itt vagyok!

- Hahó!

- Nyugalom! – szólalt meg ekkor csilingelve jobbról az első hang, mire mindenki más elhallgatott.

               Odanéztem, de nem láttam mást, csak majdnem a térdemig érő gazt.

-         Csitt, apróságok! Nyugi-nyugi! – csengett most bal felől, pedig ott sem volt más, csak gaz.

-         Kérlek, Audrey, ne sértsd meg őket! – szólalt meg a hátam mögött a körtefa kellemesen zengő alt hangján, és egy ágát a vállamra tette. – Igazi jóbarátaid lehetnek.

-         Ez a két…

-         Ki ne mondd! Épp elég, hogy már gondolatban megbántottad mindkettejüket.

-         Nem sértődtünk meg – csilingelte a két csomó gaz. – Kicsit korán jöttél. Igazán csak júniustól vagyunk szépek. De most megmutatjuk neked magunkat. Figyelj jól!

Azzal a két hétköznapinak látszó növény egymás után kezdte bontogatni gyönyű, sárga, ötszirmú virágait. Előbb csak lassan, majd egyre gyorsabban. S minden kinyíló virágocska mintha üvegcsengettyűt rázott volna meg egy pillanatra. Csengett-bongott a tisztás.