Álmában most nem is az ágyában feküdt, hanem titokzatos, őszi erdőben sétált. Lába alatt finoman recsegett az avar. A kék lepke pedig ide-oda szállt, körözött ahogy Audrey egyre haladt a fák közötti ösvényen. Ekkor útelágazáshoz ért. A két út között jóformán semmi különbség nem volt, csupán annyi, hogy az egyik elkanyarodott. Mindkettőt magasra nőtt fű verte fel, s mutatta, hogy talán egyformán kevesen járják őket.

A kék lepke, amely eddig Audrey körül repkedett, most leszállt a két út közötti érett, vörös csipkebógyóktól roskadozó bokorra, és abban a pillanatban eltűnt. Audrey elképzelni sem tudta, hová lehetett ilyen hirtelen. Közelebb lépett a bokorhoz, szemét le nem véve az ágról, ahová az imént a pillangót leszállni látta, de hiába. Vagy talán rosszul látta? Körülnézett. Előbb az egyik útra, majd a másikra. Vajon melyiken menjen tovább? Melyik a jó választás, ha újra látni akarja? Valójában azt sem értette, miért hiányolja, mert arra álmában is emlékezett, hogy eddig idegesítette, sőt egy kicsit félt is tőle. Minek hát utánamenni? Az eltűnt lepke mégis mintha mágnesként vonzotta volna.

Honnan tudjam, hogy merre menjek tovább? – gondolta, de csak állt hosszasan, s törte a fejét, aztán eszébe jutott:

„Szétvált az út a sárga erdőn

De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,

Sokáig álltam, elmerengőn,

És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt

A bozótban, ahogy kanyart vetett.

De  a másikon indultam tovább,

Tán vonzóbb volt, nem is tudom,

Magas füve épp tapodásra várt;

Bár nagyjából ugyanannyi láb

Járt rajta, mint a másik uton,”

-         Még mondja valaki, hogy nem hasznos a verstanulás – jegyezte meg hangosan, és magabiztosan indult el az egyenesebbik úton. Csak ment, ment, s úgy érezte, mintha már órák óta követné ezt az utat, de lelkesedése nem hagyott alább. Út közben az őszi erdő átváltozott tavaszivá. Minden csupa virág volt, és harsogó zöld. Eltűntek a sárgák, okkerek, vörösök és narancsok. S amikor az ősz minden jele elillant, Audrey újra észrevette a kék lepkét. Ott táncolt előtte a levegőben. Tudta, mit kell tennie: félelem nélkül nyújtotta ki a kezét, és emelte magasra muatatóujját, amire a pillangó minden vonakodás nélkül leült. Audrey csak nézte, nézte, s ahogy figyelte, a lepke egyre világosabb kék lett, már csak felhőkék volt, eltűntek apró pirosas foltjai, és egészen ködszerű lett. Áttetsző, mint a tejüveg, fehér, mint a füst. Mintha nem is volna teste, csupán egy lepke szelleme volna.

-         Ki vagy? – kérdezte tőle a lány.

-         Majd megtudod – felelt a pillangó. – Most inkább az a kérdés, TE ki vagy.

-         Audrey.

-         A neved nem számít. A lényeg, hogy ki vagy?

-         Senki. Nem vagyok senki.

-         Nem is akarsz valaki lenni? – kérdezte a lepke némi rosszallással.

-         Dehogynem.

-         És? Teszel is valamit azért, hogy másvalaki légy?

-         Hát…tanulok.

-         Az jó. És még?

-         Indítottam egy blogot – bökte ki Audrey, és elnevette magát, anyira abszurd volt a helyzet, hogy egy szellemlepkének a szerelmi tanácsadó blogjáról magyarázzon. – Nyilván nem tudod mi az.

-         Miért ne tudnám? – csattant fel az áttetsző pillangó.

-         De most fogom törölni az egészet.

-         Miért?

-         Hagyjuk!

-         - Ne hagyjuk! Ha már idáig eljutottál, tudtad melyik utat válaszd, akkor ezt a blogot se hagyjuk! Elhiheted, nem szórakozásból vagyok itt. Szóval?

-         Kiadtam maga valaki másnak, mint aki vagyok. És tanácsokat oszotgattam.

-         Az jó!

-         Dehogy jó! Fogalmam sincs, miről beszélek. Soha nem jártam egyetlen fiúval sem. Nem tudok semmit, ami nem iskolai tananyag.

-         Nem voltak jók a tanácsaid?

-         A furcsa az, hogy úgy tűnik beváltak.

-         Na látod! – mondta a lepke. – Ha már most hasznos tanácsokat tudsz adni, képzeld, milyen lenne úgy segíteni az embereken, hogy tudod is, mit beszélsz!

-         Nem hangzik rosszul.

-         Tudom.

-         De ahhoz előbb ki kellene próbálnom egy csomó dolgot. Még csak nem is csókolództam soha – ellenkezett Audrey.

-         Felesleges is – szólt a pillangó. – Ha akarod, ha hallgatsz rám, a virágokra és önmagadra, lehetsz valaki.

-         De ki vagy?

-         Ezt már kérdezted. Megtudod, ha eljön az ideje. Most menj tovább az úton, amit te magad választottál, s ha valóban akarod, ha igazán vágysz rá, ha hiszel magadban, mindent megtudsz, és bármire képes leszel – mondta a gondolatnál alig több pillangó és eltűnt.