Kérlek, javasoljatok számokat, amiket szerintetek Pat vezetés közben a rádióban hallgathat. Mai, divatos zene kellene, ami Audrey-t idegesíti, de minden normális mai lánynak tetszik.

egyébként az történt, hogy inkább Audreyval meséltetem a történet lényegét, mint egy narrátorral, ezért innentől így írom tovább, az elejét majd átírom, ha készen leszek. remélem, nem baj!

És voilá, egy újabb részlet:

Elindultunk a zöldellő kukoricatáblák között, és nekem máris megkordult a gyomrom. Nem tudom, miért van ez. Amint útnak indulok valami kirándulásfálére, azonnal ennem kell. Vagyis tudom miért van ez. Három éves korom óta, amióta Sadey nénivel élek, ha csak kitettük otthonról a lábunkat, mindig vittünk magunkal valami házi készítésű finomságot. Szóval olyan vagyok, mint a kutya, aminek csurogni kezd a nyála, amint meghallja, hogy a gazdája etetéshez készülődik.

-         Eszünk? – kérdeztem, és nyeltem egy nagyot.

-         Ne hülyéskedj már! – csóválta a fejét Pat. – Ha végigzabáljuk az egész utat, nem fogunk tetszeni a vérfarkasoknak. Akkor aztán várhatjuk a bevésődést.

-         A micsodát?

-         Nem tennéd meg a kedvemért, hogy elolvasod a Twilightot? Így semmi értelmes dologról nem tudunk beszélgetni.

-         Nem gondolod, hogy ez azért enyhe túlzás? Tizenhárom évig egészen jó témáink voltak, csak most mentek az agyadra a vámpírok.

-         Vigyázz, mit beszélsz! – horkant fel Pat és megrázta szőke sörényét.

-         Jól van na! Majd elolvasom, ha lesz időm – adtam be a derekemat. – Inkább azt mondd, mi az a bevésődés?

-         Na látod, tudsz te értelmesen beszélgetni! – kacagott Pat. – Szóval a bevésődés olyan szerelemféle, csak sokkal komolyabb.

-         Szóval házasság?

-         Annál is komolyabb.

-         A halál? Az nagyon komoly – feledkeztem meg a komolyságról egy pillanatra, de Pat olyan csúnyán nézett rám, hogy sietve visszaszívtam.

-         Először is a fiúnak vérfarkasnak kell lennie hozzá – közölte velem teljes komolysággal.

-         Aha – mondtam erre, mint akinek mi sem természetesebb.

-         És amikor egy vérfarkas meglátja bevésődése tárgyát, mindennél erősebb kötődés alakul ki köztük. Attól a perctől kezdve számára nem létezik más, és mindent megtesz, hogy életének így megtalált értelme mindent megkapjon, védelmet, figyelmet, kényelmet, amire csak szüksége van.

Kénytelen voltam beismerni, hogy jól hangzik.

-         Azt hiszem ez nem más, mint az igazi szerelem – kockáztattam meg egy megjegyzést, mire Pat nagyot sóhajtott.

-         Tudod is te, az milyen. Hogy egyáltalán milyen a szerelem. Rá se nézel senkire.

-         Majd biztos fogok, ha találkozom a nagy ővel. Nekem nagyon megfelel egy ilyen bevésődésféle, csak a farkasról mondanék le.

-         Hát jó. Azok majd megmaradnak nekem – mondta Pat, és bekapcsolta a rádiót. – Ha nem haragszol, maradjunk egy kicsit a mában, és hallgassunk olyan zenét, mint minden más velünk egyidős lány. Rendben?

Most mit csináljak? Tudja, hogy utálom, én meg tudom, hogy ő az én zenéimet nem bírja. Gondoltam adok neki egy órácskát, hadd örüljön. Csendben ültem és néztem az útmenti kukoricások végtelenjét. Jóformán giccsesen hullámzott a szélben, mint a végtelen tenger. Csak mentünk, mentünk, a hintó ringott alattunk, s bár fényes délelőtt volt és a rádióból üvöltő zene sértette a fülemet, mégis elszundítottam.

Álmomban egy erdőben találtam magam. Egy erdőben, ahol már jártam. Azonnal tudtam, hogy erről az erdőről álmodtam az éjjel. Erre akartam emlékezni, amikor ma reggel felébredtem. De mintha más évszak let volna ezúttal. Az erdő nem őszies volt, hanem tavaszi, mindjárt az út elején. Előre tudtam, hogy hamarosan elérek az útelágazához. Nem álltam meg, nem haboztam, mentem tovább az egyenesebbiken. Hogy hová megyek és miért, nem tudtam. Vajon amikor először jártam itt, mit akarhattam? Miért indultam el? Törtem a fejemet, s csak mentem előre sietve, jóformán futva. Majd nekilódultam, és valóban rohanni kezdtem az erdő egyenetlen talaján, a keskeny ösvényen, hátha előbb odaérek valahová. Vagy csak ki akarok jutni innen? Nem. Nem nem akartam kijutni. Megtorpantam. Már tudtam, mi hiányzik. A pillangó. De nem a kék, amit én rajzoltam, hanem az a felhőszerű, alig látható. Ahogy ez eszembe jutott, a lepke meg is jelent. Ott repkedett előttem.

-         Na? – kérdezte kíváncsian.

-         Hogyhogy na?

-         Eldöntötted, hogy akarod-e?

-         De mit?

-         Hogy akarsz-e lenni valaki?

-         Ja, hát persze – vontam vállat. – Ki ne akarna. De ki legyek?

-         Önmagad.

-         Ezt már egyszer megbeszéltük. Nem vagyok senki. Akkor miért önmagam legyek?

-         - Bízz bennem! – felelt a lepke. – Én tudom, hogy odabent a lelkedben csoda lakozik.

-         EZ elég régimódian hangzott, nem gondolod?

-         - Szerintem csak igaz volt.

-         - Na jó, tegyük föl, megkeresem magamban azt a valakit, aki nem annyira senki. De hogyan?

-         Ha figyelsz, ha nyitvatartod a szemed, a füled, de legfőképpen a lelked, magadtól is rájössz. Nem kell messzire menned.

-         De hol kezdjem? Ezt aztán igazán megmondhatnád, ha már annyira tudsz mindent?

-         Már elkezdted, amikor megrajzoltál. A válaszútnál pedig helyesen döntöttél. Csak menj tovább, és megtalálsz mindent, amire szükséged van. Csak nyitott lélekkel járj!

         Azzal a leheletnyi pillangó szertefoszlott, mint amikor a ködöt felszippantja a napsugár. És most? Mentem hát tovább az erdőben, de fogalmam sem volt miért. Mit is keresek? Miért leszek én valaki attól, hogy egy álomerdőben botorkálok? Untam az egészet.

Nincs itt semmi – gondoltam. – Eddig legalább azzal a lepkével elbeszélgethettem. Azért a virágok szépek. 

A fák alatt sűrűn beborított mindent a gyöngyvirág és a nefelejcs. Lehajoltam megszagolni az apró, fehér virágokat..Micsoda boldogság! Ezt le kellene rajzolnom! Jaj, miért nem ültethetek a kertben legalább egy pár tövet? Miért irtózik tőlük Sadey néni annyira? Akkor legalább lerajzolhatnám. Azzal a farzsebemből elővettem a kis blokkfüzetet, amit mindig magamnál hordok, és leültem a harmatos fűbe, a virágok közé. És rajzoltam. Rajzoltam egyik virágot a másik után. A gazt is, amiről azt sem tudtam micsoda. Már legalább hat oldalt telerajzoltam, amikor váratlanul megcsúszott a papíron a ceruzám, elcsúfítva a gyöngyvirágot, amin éppen dolgoztam.

- Jaj! – kiáltottam fel ijedten és kinyitottam a szemem. Csodálkozva pislogtam. A hintóban ültem, egy autópálya melletti parkolóban.

- Mi történt? – kérdezte Pat csodálkozva.

- Valaki meglökte a kezemet amikor rajzoltam – hebegtem.

- dehogy rajzoltál! – nevetett Pat és kiszállt. – Aludtál. És megböktelek, amikor a kesztyűtartót kinyitottam a neszeszeremért. Neked nem kell?

- Nem is tudom…

- Pedig azt nem olyan nehéz eldönteni. Na szállj ki, és térj magadhoz!

         Kiszálltam. Kezdtem visszatérni az álomerdőből a valóságba. Tudtam, hogy nem kell pisilnem, de rutinból tudtam, hogy Pat el fog bíbelődni egy ideig a sminkjével. Hogy egy kicsit mozogjak, körbejártam a parkolót. Persze itt is, mint mindehol, amerre a szem ellátott, kukoricás. De a szélén a fű között pipacs piroslott. Nem hagyhattam ki. Le kellett rajzolnom. Farzsebemből elővettem a kis noteszt, a mindig benne levő ceruzával és kinyitottam az első oldalon. A notesz NEM VOLT ÜRES! Pedig reggel egy vadonatúj füzetet tettem a zsebembe, hogy legyen nálam elég papír, amire rajzolhatok. De az még hagyján, hogy nem volt üres! AZ első oldalon nefelejcs. A másodikon gyöngyvirág. Aztán ugyanaz nagyobban, közelebbről, vegyesen. Alig mertem továbblapozni. Ez nem lehet! Ilyen nincs! Tudtam előre, hogy mi lesz az ötödik oldalon…