Látom a statisztikában, hogy jó sokan benéztetek az elmúlt napokban, gondolom a facebook oldalnak köszönhetően is.

Remélem, sokan lejöttök a hétvégén a Illenárisra!

Hétvégén újra itt a Könyvfesztivál, ahol tavaly olyan jó éreztük magunkat együtt.

Remélem, most is sokan eljöttök! Én péntek-szombat-vasárnap majdnem végig ott leszek.

Hivatalosan a KÖnyvmolyképző standján dedikálok

15-én pénteken 11-12-ig

16-án szombaton 2-13-ig

17-én vasárnap 15-16-ig

 

A Scolar kiadónál 16-án szombaton 11-12-ig

A Gyermekkönyvkiadók Egyesületénél

17-én vasárnap 10-11-ig.

 

Persze a legjobb, ha a Könyvmolyképzőnél találtok meg, hiszen a Lovessence is odatartozik.

Várlak nagyon sok szeretettel

Viki

 

 

Kedves, kitartó Barátaim!

Végére értem a LOVESSENCE megírásának.

Nyugodtan higgyétek el, bár magam is alig hiszem.

Most még fésülgetem egy kicsit.

Közben a családom olvasgatja, várom tőlük az első komolyabb kritikát, mert én már annyira benne vagyok , hogy fogalmam sincs, minden a helyén van-e.

Ezt persze Ti sem tudhatjátok, hiszen összevissza vágtam Hozzátok mindenféle részleteket.

 

AMint végére érek a fésülgetésnek is, kitalálok valami módiot arra, hogy találkozhassunk azokkal, akinek van kedvük.

Addig is puszi

Viki

Az estét a szobámban töltöttem, tanulást imitálva. Kínosan éreztem magam Sadey nénivel. Egyrészt furdalt a lelkiismeret, amiért a cuccai közt turkáltam, másrészt viszont úgy éreztem, csak olyasmit kerestem ott, ami az enyém. Az én múltam, az én emlékem. Természetesen száz százalékosan biztos voltam benne, hogy nem rabolt el engem, valami furcsa szorongás mégis belém költözött vele kapcsolatban. Hiszen soha nem volt hajlandó elárulni, hogy hová lettek a szüleim. Ez pedig több mint gyanús.

            Mindezt tetézte a gondolat, hogy ha lefekszem Leroy biztosan beszélni akar velem. Ez pedig egyértelműen helytelen. Az ember nem beszélget ágyban fekve a barátnője szerelmével. Ezen kívül pedig még a kertünk kérdése is ott volt. vajon ma éjjel is megjelennek benne a vándornövények, és Sadey néni újra kigyomlálja őket?

            Legszívesebben elmenekültem volna a szobámból egy ismeretlen helyre. Sőt, az életemből is elmenekültem volna. Hogy hová? Talán abba az életbe, amit a szüleimmel kellett volna élnem. A szüleimmel. Anyuval, akit Merilou F. Dove-nak hívtak. Vagy hívnak? Él? Meghalt? Ha élne, biztosan nem hagyott volna magamra, még a legjobb barátnőjénél sem.

            Ezt a gondolatot nem akartam folytatni. És apu? Talán az a B., aki Valentin napra táblát állított a Tess bejárata elé szerelmének, Lounak? B. Érdekes. Az én Bridgemnek is ez a kezdőbetűje!

            Miért nem emlékszem rájuk? Nem emlékszem semmire velük kapcsolatban. Leültem a szobámban lévő tükör elé, és lerajzoltam magamnak az anyukámat.  Sokáig dolgoztam rajta, és amikor készen lettem, már tényleg nem tudtam eldönteni, hogy én vagyok-e a papíron, vagy ő. Pat odaátról azt mondta, mindketten, és ebben nincs semmi csoda, csak az, hogy ilyen jól tudok rajzolni.

            Igaz, hogy nyirkos, őszi hideg volt odakint, mégis nyitva hagytam félig a kertre néző ablakot, hátha meghallom, ha történik valami odalent. Nem akartam elaludni. Pontosan tudni akartam, mi történik. Ennek az az előnye is meg volt, hogy Leroy nem szólhatott hozzám. Leoltottam a villanyt, és csak ültem az ablaknál, fülelve minden neszre. Nem tudom, mióta ültem ott, de nem aludtam, az biztos, amikor meghallottam odalentről:

- Gyertek, gyertek! Igyekezzünk! Ne hagyjuk magunkat!

- Mi vagyunk többen! Nem győzhet le bennünket. Nem kergethet el az a nőszemély.

- Tudjátok, a lényeg az, hogy Flora még nem töltötte be a tizennyolcat, és meghallott bennünket.

            Flora? Ki lehet az a Flora? - gondoltam. Eddig azt hittem, rólam, és Sadey néniről beszélnek. Vagy talán mégsem? - Menjek le és kérdezzem meg a növényektől? De ha nem rólam van szó, akkor talán nem is fogják elárulni.

            Erős széllökés lengette meg a telekhatáron álló szomorúfűz ágait.

- Te hallod, ahogy a növények beszélnek? Akkor siess és kérdezd meg! Így nem jutunk előrébb.

- Leroy? - néztem körül a sötétben, de persze a fiú nem volt ott. - De hiszen nem is alszom!

- Mondtam már, hogy nem álmodban beszélek hozzád, hanem ébren. A szél szelleme segít elvinni a gondolataimat. Tudom, hogy ezt nem érted, de nem is fontos.

- Bármikor beszélhetsz hozzám, vagy csak szeles időben?

- Bármikor. Nem kell hozzá vihar. A szél szelleme akkor is velünk van, ha olyan finoman simogat, hogy alig érezzük.

- Másokkal is meg tudod ezt csinálni? Mondjuk Pattel?

- Nem. Csak veled. De egy ideje próbálkozom már.

- Mivel?

- Kerestelek. A szél szelleme sugdosott nekem rólad.

- Mit?

- A szél szellemétől tudom, hogy találkoznunk kellett. És ez csak az első lépés volt. A feladatom, hogy mindenben segítselek. Nagy feladat áll előtted, amire csak te vagy elhivatott.

- Te tudod, mi az?

- Nem.

- És te is hallod a virágokat?

- Nem. Velük csak te tudsz beszélni. De menj már! Hátha kiderül ki az a Flora.

- Jól van, megyek. Megvársz itt? Vagy jössz te is? - kérdeztem, aztán elnevettem magam a dolog abszurditásán. - Hol vagy egyáltalán?

- A kollégiumi szobámban. Két ágyas, de a szobatársam nincs itt. És itt is maradok. Te meg menj!

            Magamra kaptam egy kardigánt és kisurrantam a szobából. Óvatosan osontam le a lépcsőn, hogy meg ne nyikorduljon. Sikerült is. Biztosabb léptekkel indultam a konyhából nyíló hátsó ajtó felé, amikor megláttam az ebédlőasztalán ülő alakot a sötétben.

            Felsikoltottam és megfordultam, hogy felrohanjak a lépcsőn, a szobám biztonságába. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat. Egy másodpercre bevillant, hogy kiáltsak Sadey néniért, de nem volt rá időm. Magamra zárom az ajtót, és hívom a rendőrséget. Bailey sheriff egy pillanat alatt itt lesz.

            Épp amikor felértem a lépcsőn, lent a nappaliban meggyulladt a villany. Nem betörő volt. Sadey néni állt a kapcsoló mellett.

- Hova hova, így éjnek évadján? - kérdezte viccesen, de valahogy az egész helyzetben nem volt szikrányi humor sem. Inkább egy Hitchkock film jelenetét juttatta eszembe.

- Ööö…én…csak inni…

- Aha.

- És te…miért ülsz itt a sötétben?

- Gondolkozom.

- Min?

- Hogy vajon ki kotorászhatott a szekrényemben.-       Azt hittem, menten leszédülök a lépcsőn. - Nincs tipped?

- Nincs - feleltem sietve, csipogó kis hangon. - na, én megyek aludni.

- Nem inni akartál? - szólt utánam, amikor már majdnem a szobámban voltam.

- …de. iszom idefent  - nyögtem és bementem a fürdőszobába. Hátamat az ajtónak vetettem, és lassan, tehetetlenül, mint valami massza, lecsúsztam a szőnyegre. Első gondolatom az volt, hogy beszélnem kellene Pattel. Ennek két módja lett volna, az egymásra nyíló ablak, vagy a telefon, de itt egyik sem volt. pedig igaz lehet, hogy Sadey nénivel tényleg van valami. Talán nem annyira téves a feltételezésünk. ha nem is rabolt el, de valami nem stimmel vele. Ha Pattel nem, akkor kivel beszélhetnék? Leroyjal! Kezdtem úgy érezni, mintha a mesqwaki fiút tényleg valamilyen magasabb hatalom rendelte volna mellém. Mintha már rég ismerném, csak őt is elfelejtettem, mint a szüleimet. De kár, hogy én nem ismerem a szél szellemét. Nem tudom, mit kellene tennem. Hogy egyáltalán tehetnék-e bármit. Ez nem telefon, ahol csak tárcsáz az ember, aztán ha felveszik, azt mondja:

- Halló, Leroy? Itt Audrey. beszélnem kell veled.

- Na, mi volt? Mondd már! - hallottam a fiú hangját. Nem olyan élesen, mintha mellettem állt volna, de azért kivehetően.

- Én vagyok az, Audrey! - mondtam izgatottan. - Mit szólsz, sikerült! Most én hívtalak.

- Aha, egész jó - felelte távolról. - Majd belejössz. Kiderítetted, hogy ki az a Flora?

- Á, dehogy! Ki sem jutottam a házból. Sadey néni ott ült az ebédlőben, én meg azt hittem, betörő. Már hívni akartam a rendőrséget. És annyira gáz! Azt hiszem, rájött, hogy kutattunk a szobájában.

- Beismerted?

- Dehogy is!

- Akkor jó. És mit kerestetek?

- Nem tudom. Bármit, amiből megtudhatunk valamit rólam, a szüleimről vagy Sadey néniről. Pat családját jobban ismerem, mint a sajátomat. Szerinted nem furcsa ez egy kicsit?

- Mihez képest? - felelt Leroy, még mindig nem túl jól hallhatóan. - Szerintem a fehér emberek rettentően keveset tudnak az őseikről, ha az indiánokhoz hasonlítjuk őket. Szépen lerajzolják a családfájukat, megőriznek pár oklevelet, meg hasonlókat, azzal azt hiszik, tudják, honnan jönnek. De az indiánok évszázadokra visszamenőleg ismerik minden ősük tetteit. Pontosan tudják, mi minden történt a törzzsel. És ezt a történetet továbbadják az újabb generációknak. Szóval szerintem a fehérek úgy általában nem sokat tudnak a családjukról, törzsük nincs is, és nem számíthatnak senkire, csak magukra.

- Még szerencse, hogy nekem itt vagy most már te - csúszott ki a számon, de ahogy kimondtam, túlzásnak is éreztem. Már épp vissza akartam szívni, amikor Leroy megszólalt.

- Örülök.- egy ideig hallgattunk. - Most hol vagy?

- A fürdőszobában.

- És a szüleid?

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem, megfeledkezve arról, hogy Leroy nem sokat tud rólam. - JA, nem tudom. Nem velük lakom.

- És Sally néni?

- Sadey. Úgy hallottam, közben feljött az emeletre és bement a szobájába.

- Ő ki?

- Anyukám barátnője. Örökbefogadott.

- És milyen vele?

- Mostanáig jó volt. Imádtuk egymást. De újabban egyre furábban viselkedik. Kezdek félni tőle.

- Bántott? - kérdezte Leroy akkora indulattal, hogy még így, távolról és elmosódottan is kiéreztem a dühöt a hangjából.

- Nem. Soha nem bántana.

- Soha ne mond, hogy soha!

- De tényleg.

- Te tudod - hagyta rám Leroy.

- Most mit csináljak? Lemenjek a kertbe?

- Várj, míg elalszik! Addig meg ülj az ablakban, és hallgass! Hátha kiderül valami!

- Oké! Akkor, szia!

- Szia Audrey!

- Figyelj! Itt vagy még?

- Igen. Patet felhívod, ugye?

- Egész este vele beszéltem. Most inkább hagynám aludni - nevetett.

- Akkor jó.

 

Még alig múlt fél egy, és már egy csomót haladtam, edig ma kezdődött a német RTL-en a Deutschland Sucht den Superstar, vagyis az ottani Megasztár, amit mindenképpen néznem kell. Következő adás szerdán, addig rendesen kell dolgoznom. Persze felveszem az ilyesmit, hogy ne kelljen reklámokra, meg fölös marhaságokra pazarolni az időmet. (Maga a műsor persze nem marhaság, bár tisztában vagyok vele, hogy tőlem értelmesebb dolgokat vártok. Bocs!)

Rettentő elégedett vagyok magammal, mert egy csomó marhaságot kitöröltem, és a többi sokkal értelmesebben állt most össze. nem is értem azt a sok szirupos marhaságot, amit helyenként leírtam. Meglátjátok, sokkal, de sokkal jobb lesz így.

Örömömben elmondom, hogy úgy döntöttem: belírom a könyvb, hogy valóban hol játszódik, hiszen az nem képzelt hely. Más át is írtam: Limeville= Lamoni, Iowa. Aki pedig részletesen tanulmányozta az életrajzomat, az azt is tudja, hogy itt van Gracelnad University, ahová jártam. Ezért tudom pontosan leírni a helyet és lakóit.

A Google Earthön gyönyörűen megnézhtitek, milyen picurka kis hely, és persze ránézhettek Graceland honlapjára is. (Vigyázz, nem Elvis otthonáról van szó!) Itt egyébként ránézhettek A lányok házára is fentőrl. Sadey néni és Audrey a 115 South Cherry Streeten laknak.

Jó kukkolást!

MIután tegnap a GoogleEarth segítségével végigmentem az útvonalon, egészen földközeliben, sikerült kiderítenem, hogy sehol nincs ott egy tenéyrnyi erdő sem.

Ellenben a Mines of Spain Recreation Area területén, ahol a Dubuque emlékmű is áll, VAN csengőlinka!!! Meg szarvas. Vagyis tévedtem: a körtefás tisztás Dubuque város közelében van.

Ezért most átpakolom oda az egészet. Már azt hittem, túl vagyok ezen a részen.

Egyelőre egyre rövidebb az egész sztori, mert iszonyú sokat törlök. Adurey az idegeimre megy a bonyolult, és nem túl szórakoztató dumájával. Agyonfilózza magát, kicsit mint Bella. AZért őrá nem kéne hasonlítani. Különben is meg van már a főszereplőm a filmhez, nem kell Kristin, akkor sem, ha minden díjat visz. :-)

 

Jó hétvégét mindenkinek, aki nem a félévi jegyekre hajt éppen. Nekik asszem semmilyen jókívánság nem használ hangulat ügyben. Ügyesek legyetek, szorítok!

Szeretnék én is a bányában írni, lehetőleg a beomlott chileiben, ha nem lenne ott a többi 40 bányász, és persze biztos lehetnék abban, hogy kimentenek.

Egyébként:

A számítógép a nappali sarkában áll. Ezen csak akkor tudok dolgozni, ha nnincs itthon senki, vagy, ha végre alszanak.

Persze a legelső feltétel, hogy felkeljek. ez nem könnyű prodzsekt, mivel 3 előtt nem fekszem és 4 előtt nem alszom el.

Nos, kitápászkodtam az ágyból, jó esetben 9-kor, de inkább 10 felé, és próbálok életre kelni. Ehhez kell kakaó, és valami reggeli. AZtán dolgozhatnék is, de addigra - ha egyébként már egyedül vagyok. Az iskola elkezdődött, tehát a lányok nincsenek itthon, de a férjem nem futószalag mellett dolgozik. Ő vagy elmegy 7-kor, hogy ingyen tudjon parkolni a munkahelye udvarán, vagy ráér sokkal, de sokkal később, mert akkor már kénytelen tömgeközlekedni. ma pl csak fél 1-kor ment el. Persze ha elmegy hajnalban, akkor szegény kutya mire végzek a reggelivel (nevezzük brunchnak), már majd bepisil. Le kell vinni. Ez nem megy pizsiben, és főleg nem megy smink nélkül. Soha, sehova, még hold- és napfogyatkozáskor és éjfélkor sem megyek sehova pucér képpel!

Szóval öltözés, smink, pisi. (Mármint Manónak.)

Ha már így elindultam, akkor persze közért. vagyis autó. Mire azt megjárom, minimum 45 perc, már lassan d.u. Jó lesz főzni valamit. Ha megfőzöm a valamit, akkor meg is eszem. na nem az egészet. Most jöhet végre a munka, így 14 óra körül. Szabad a nappali, nyugi van. Aztán jönnek a lányok, ki tudja mikor. Éhesen. És tetejébe beszélgetni akarnak, ami teljesen értehetetlen 18 évesek esetében. AZ ekkor gyerekeknek nem rühellniük kellene a szüleiket és szóba sem állni velük? Nálunk ez nem így van, ezért félre munka, nézem ahogy eszik előbb egyik, beszélgetek egyikkel, aztán eszik másik, beszélgetek másikkal.

Végül, tán 4-kor, vagy ki tudja, pendrive-ra a munkát, hónom alá a laptopot, fel az emeletre a hálószobába. Ágyban irogatok kb 2 órát. Kis zsünet, vacsi, ilyesmi. Közben meg jön a férjem. Nappil+ konyha egyben. Számítógép megközelíthetetlen, vissza az ágyba, még egy kicsit írok.

Aztán férjem 8 körül megjelenik: aludna. Ágyból ki, laptoppal nappaliba. Pendrivre- a munka. Lányok ott vannak, vidámak, vagy tanulnak. itt legalább nincs olyan hideg, mint a szobájukban.

és ha végül 11-körül lefekszenek, akkor kezdhetek megint írni.

Most egyébként nagyon rendesek, mert hajlandóak egy hónapig iskolai kajéát eni, hogy ne főzzek, és ma is lefeküdtek kicsivel 11 előtt.

Nos, kinek könnyebb a dolga? a beomlott chilei bányásznak, vagy az űzött vadként tévelygő írónak?

Azért ne féljetek, haladok, de keresem a megfelelő bányát. Van valakinek felesleges?

Ja, és utálom a laptopot, mert amikor írok, összevissza ugrál a kurzor, és a soraim belekerülnek más mondatopkba, aztán azon belül is még, és ezért mindig figyelnem kell a képernyőt, pedig azt egyáltalán nem szoktam. Azért sem veszem észre az elgépelést, mert nem tudok vakon írni, vagyis nem tudom figyelni a képernyőt, mert az plusz időt rabol.

http://www.sztv.hu/hirado/hirado---december-16

Kb 3 percnél kezdődik :-)

Már most szólok, hogy január 19-én délután Szolnokon tartok Lovessence-Twilight találkozót. Remélem, sokan lesztek!

A pontos helyet és időpontot majd még megírom.

Várlak!

Hogy lássátok, mennyit változik a szöveg az első verzióhoz képest, megmutatom ez előszót, már szépen átírva, átgondolva.

Persze majd a legvégén még úgy is vakargatom egy kicsit, de így már erősen hasonlít ahhoz, amilyen végül lesz.:

Prológus

-   Hahó! Van itt valaki…valaki? - visszhangzott kiáltásom a romos várkastély fedetlen kápolnájában. Éjszaka volt. Hogy kerültem ide? Nem láttam mást, csak az üvegüket vesztett, csúcsíves, gótikus ablakok tompán fehérlő körvonalait. Pilinckázott a hó, a felhők eltakarták az eget, én pedig ott álltam dideregve, egy szál sortban és pólóban. Álom ez? Farzsebemből elővettem a mobilomat, hogy a kijelzővel világítsak. No persze ez nem olyan, mintha zseblámpa lett volna nálam, annyit azért láttam, hogy éppen a lábam előtt lapos, faragott márványtábla illeszked a kőpadlóba. Egy sírkő? Közelebb tartottam a mobilomat, és végigpásztáztam rajta. Egy velem egy lány életnagyságú mása domborodott ki belőle. Mintha csak elszenderedett volna, s mindjárt felébredne. Leguggoltam és lesimítottam a vékony hóréteget az arcáról, hogy jobban láthassam. Közben, hogy takarékoskodjam a töltéssel, hagytam, hogy kialudjon a telefonom fénye. Furcsa érzésem támadt, ahogy a hideg arcon végigsimítottam. Olyan, mintha a saját arcomat érezném, csak holtában, jéghidegen. A lélegzetem is elállt. Hiszen ez…ez…én vagyok! Meghaltam? A hó hidegétől dermedt ujjaimat a saját, meleg arcomhoz emeltem. nem. Még élek. De akkor mi ez itt? Az én sírom? Rám vár évszázadok óta?

                Újra megnyomtam a mobilom egy gombját, nem törődve azzal, hogy lemerül-e. A hófehér arcot bámuélva olyan érzésem volt, mintha tükörbe néznék, csakhogy a márvány Audrey nem nézett vissza rám. Észrevettem, hogy a sírkő peremén felirat fut körbe. Kapkodva onnan is söpörni kezdtem a havat. Mindjárt kiderül. Ha a nevem is rajta van… Letérdeltem a szélére, hogy elolvashassam, de abban a pillanatban megbillent a márvány. Torkomon akadt a sikoly. Csupán a másodperc tört részéig zuhantam, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Biztosan tudtam, hogy végem.

Aztán már ott feküdtem a sötét, hideg és nyirkos kősírban. Halotti mozdulatlanságban. A vér megdermedt az ereimben, a gondolatok megdermedtek az agyamban.  Nem tudom, mennyi idő telt el így. Vártam azt a bizonyos alagutat, a hivogató, csupa szeretet fényt, amit ilyenkor kell. De életem filmjének kockái nem kezdtek visszafelé peregni előttem.

Aztán észrevettem, hogy még mindig lélegzem. Nem is fáj semmim. De mit kell tenni, ha a minden körülmény arra vall, hogy az ember élve fekszik a saját sírjában?

               Talán fel kellene hívnom valakit, aki kihúzhatna innen. Mondjuk a rendőrséget. De mit mondanék nekik?

- Jó napot! Elnézést, de lennének olyan kedvesek kimenteni a síromból?

               Mire a rendőr:

- Na ne szórakozz kislány! Tisztában vagy vele, hogy a 911-gyel telefonbetyárkodni bűncselekmény?

               Különben is elejtettem a mobilomat. Előbb meg kell talánom, sztán majd törhetem a fejem azon, hogy kit hívjak fel.

               Csak hogy mozdulni sem mertem.   

Mi van, ha ez mégsem az én sírom? Akkor itt vannak annak a lánynak a csontjai, aki annyira hasonlított rám, amikor még élt – összeszorult a gyomrom a félelemtől és az undortól. – Azonnal ki kell másznom innen. – Óvatosan kinyújtottam a lábamat. Nem ütközött bele semmibe.- De hiszen itt nincs is koporsó! Akkor valószínűleg csontváz sincs.Ez a sír üres. – Kissé megkönnyebbülten kezdtem tapogatózni magam körül, már amennyire bárki vígan tapogathat, aki egy elhagyatott, ismeretlen helyen, üres sírban találja magát, fogalma sincs hová került, de azt sejti, hogy a közelben nincs egyetlen lélek sem, se élő, se holt. Ámbár ki tudja. Holt lélek talán lehet…

               Meg kell találnom a telefonom! Semmi más nincs nálam. Minden bátorságomat összeszedve óvatosan tapogatózni kezdtem. Minden csupa nedvesség, pókháló, piszok. Ekkor megérintettem valami apró, hideg tárgyat. Elfért a tenyeremben. Formája elnyújtott, pici hegedűre emlékeztetett s vékony láncon lógott. Ez a forma még így, sötétben is ismerős volt. De most nem foglalkozhattam vele. Előbb a mobilom kellett. Tapogattam tovább. Úgy éreztem, mintha a sírnak nem négy, hanem száznégy sarka lenne. Könnyeimmel küzdöttem, amikor végre meglett a mobilom is. Megvilágítottam vele a kis láncon lógó tárgyat, és még a lélegzetem is elakadt.

               Apró ezüstfiolát tartottam a kezemben, s már nem éreztem a hideget. Mintha ez a piciny tárgy fűtene, forróságot, erőt sugározna. Már nem érdekelt, hogy hogy kerültem ide. Az sem, hogy hol is vagyok  Megtaláltam! Végre az enyém az olthatatlan, örök szerelem ígérete.

               Nem várhattam tovább. Azonnal érezni akartam a Lovessence illatát.  Felálltam, és óvatosan kinyitottam a csavaros kupakot. Nem kellett erőltetni. Engedte, mintha csak erre várt volna. Vigyáztam, nehogy egy csepp is kárba vesszen a varázserejű olajból. Beleszagoltam az ezüstfiolába, s tudtam: most következik a csoda!

               Tévedetem. Orrfacsaróan kellemetlen, avas szagot éreztem, amitől a szívem is kihagyott egy ütemet.

- Ne! Jaj, ne! - suttogtam. - Julianna! Azt ígérted, ha megtalálom, enyém a tudás. Enyém a szerelem hatalma. – Könnyek szöktek a szemembe. – Hazudtál! Ugye te is érzed? Tudom, hogy itt vagy – ráztam meg dühösen felfordítva az üres fiolát, melyből egyetlen csepp csöppent a sírgödörbe félig becsúszott sírkőre. Ahogy ez a parányi csepp a kőre ért, felizzott a halott márványleány ajka, és a sírt elárasztotta a gyönyörűséges illat. Sehol az iménti avas bűz, sehol a reményvesztettség. Lelkemet elöntötte a tökéletes nyugalom és a határtalan boldogság. A Lovessence, mely már rég elveszítette varázserejét, utoljára kapott erőre.

               - Tudom már!  - Ujjongtam hangosan. - Ismerlek benneteket! Itt vagytok drága barátaim. Magamtól is rájöhettem volna, hogy ti vagytok, hiszen ki más is lehetne? Köszöntelek mesés lótusz, szerény zsálya, élettel teli citrom, kedves narancsvirág, megbízható geránium. És örülök nektek is, ti titokzatosak: nárd, tömjén és mirrha. Tudhattam volna, hogy ti kelletek a szerelemhez.

- Engem észre sem veszel? - szólalt meg ekkor egy bizonytalan kis hang, tompán, erőtlenül.

- Ki vagy te? Idegennek tűnsz. Hallgatsz? Ne tedd!

De a csodálatosan izzó fény már majdnem kihúnyt, alig pislákolt, és a  titokzatos illat jóformán teljesen elillant. Egészen közel hajoltam a márvány leány arcához, úgy próbáltam még egyszer, utoljára érezni a Lovessence illatát. Bridgre gondoltam. Az én Bridgemre.

Nos, a deadline angolul határidőt jelent, s ugyebár a "dead" az halott. Vagyis aki átlépi a határidőnek megadott vonalat, annak annyi.

Én most már tényleg nem léphetem át, mert már így is kétszer megtettem, bár nem szándékosan.

Tudom, hogy sokan vártáok a Lepkelányt a karácsonyfa alá, de a Jézuskának ezt nem sikerült teljesítenie. Én is reménykedtem benne, hogy egyszerűen ott találom, de már ajándékokat kaptam.

Persze iszonyúan örültem nekik, de azért nem bántam volna, ha a könyv is ott van. A dárga aranyos könyvtárosok még az ünnepek előtt meg akartákvenni tőlem mindenfelé az országban, mert hiába próbálták a neten megrendelni.

Szóval: írom. Most. És hamar készen kell lennie. Megjelenni mindenképpen a KÖnyvhét első napján fog, vagyis június legelején.

Azért ha kész, valahogy megünnepeljük, azt tuti. :-)

Most megyek is, mert lassan este 11 lesz és írni kell.

Puszi Nektek és még egyszer boldog Új Évet!

NAGYON BOLDOG KARÁCSONY KÍVÁNOK NEKTEK!

REMÉLEM MINDENKI VELETEK LESZ EZEKBEN A NAPOKBAN, AKIRE VÁGYTOK,

A FA ALATT PEDIG TALÁLTOK SOK SZÉPET, REMÉLHETŐLEG KÖNYVET IS!

 

Drágáim!

Köszönöm a kitartást. Látom ám, hogy nem adtátok fel.

Sajnos az elmúlt hónapokban nagyon sok olyan körülmény jött össze, ami miatt nem haladtam a Lovessence-szel, pedig tudom, mennyire várjátok. Mea culpa!

MOst azonban újult erővel ugrom neki, és itt leszek a blogon is, de inkább csak, hogy a haladásról beszámoljak, nem pedig túl sok új részlettel

Öröm volt látni sokakat közületek Maggie Stiefvater dedikálásán.Édes-aranyosak vagytok, mindig erőt öntötök belém. Igen, kérlek, piszkáljatok csak, hogy siessek!

Szíves figyelmetekbe ajánlom Maggie oldalát a fotókkal, és a beszámolóval, magyarországi élményeiről:

Üdv minden új olvasónak! (Meg persze a régieknek is.)

Idemásolom ez eddig feltett részleteket, hogy ne kelljen keresgélnetek.

A hibákkal ne foglalkozzatok, még nem volt időm átnézni, csak írok sietve.

A képeket, amik az eredeti részleteket díszítik, nem másolztam át, ha kíváncsiak vagytok, nézzetek körül a többi bejegyzésben.

Ne csodálkozz, hogy a szöveg kezdetben nem első szám egyesben van. Ezt menet közben gondoltam meg, és tettem AUdrey-t a mesélővé. AZ elejét majd átírom.

Jó olvasást!

Hahó! Van itt valaki…valaki? -  visszhangzott Audrey kiáltása a romos várkastély fedetlen kápolnájában. Éjszaka volt. Ijedten nézett körül a sötétben. Nem látott mást, csak az íves ablakok körvonalait. Pilinckázott a hó, a felhők eltakarták az eget, ő pedig ott állt dideregve egy szál sortban és pólóban. Farzsebéből elővette mobiltelefonját, és megnyomott egy gombot, hogy a kijelzővel világítson. Lába előtt lapos, faragott márványtábla illeszkedett a kőpadlóba. Egy sírkő. Közelebb lépett, s felismerte rajta egy vele egy idősnek tűnő  lány életnagyságú mását, aki mintha csak elszenderedett volna. Audrey közelebb lépett, leguggolt és lesimította a vékony hóréteget az arcáról. Ahogy jobban szemügyre vette, döbbenten látta, hogy az ismeretlen mintha hasonlítana rá.

      Ekkor észrevette, hogy a lány sírkövének szélén felirat fut körbe. Letérdelt a kő szélére, hogy elolvashassa, de ekkor súlya alatt megbillent a márvány, Audrey pedig olyan hirtelen került a kápolna padozatába mélyesztett sírba, hogy sikoltani sem volt ideje. Gondolni is csak annyit tudott:

Végem. Ennyi…

Annál jobban csodálkozott, amikor azt vette észre, hogy ott fekszik ugyan a sötét, hideg és nyirkos kősírban, de jóformán meg sem ütötte magát. Nem fáj semmije. Megmozdulni azonban mégsem mert:

Nem szabad hozzányúlnom semmihez. Itt vannak ennek a lánynak a csontjai – és beleremegett az undorba és a félelembe. – Azonnal ki kell másznom innen. De hol a mobilom? – és óvatosan kinyújtotta a lábát. - De hiszen itt nincs is koporsó! Ez a sír üres. – Kissé megkönnyebbülten kezdett tapogatózni maga körül, már amennyire bárki vígan tapogathat, aki egy elhagyatott, üres sírban találja magát, s a közelben nincs egyetlen lélek sem, se élő, se holt. Bár ki tudja.

-         Meg vagy! – szólalt meg kisvártatva Audrey, amikor megérintett valamit, s szavai a hatalmas csendben kiáltásnak hangzottak. Annál nagyobb volt csalódása, amikor rájött, hogy nem a telefonját találta meg. A kis, hideg tárgy elfért a tenyerében. Formája kissé elnyújtott, pici hegedűre emlékeztetett inkább, mint bármi másra, s az egyik végén vékony lánc lógott.

Ez a forma még így, sötétben is ismerős volt neki. Mintha látta volna már valahol. Izgatott várakozással tapogatott tovább, s hamarosan meglett a mobilja is. Közben megfeledkezett arról, hogy a márványlap bármikor tovább billenhet, akár agyon is ütheti. Megnyomta a telefonja egyik billentyűjét,  és még a lélegzete is elakadt.

A kezében tartott apró ezüstfiolát nézve már nem érezte a hideget. Nem gondolkodott azon, hogy hogy került ide. Megtalálta! Végre övé az olthatatlan, örök szerelem ígérete.

Nem várhatott tovább. Érezni akarta a Lovessence illatát. Óvatosan kinyitotta a csavaros kupakot. Vigyázott, nehogy egy csepp is kárba vesszen a varázserejű olajból. Beleszagolt az ezüstfiolába…és elfintorodott. Kellemetlen, avas szagot érzett.

Ereiben meghűlt a vér.

- Ne! Jaj, ne! Julianna, segíts! Azt ígérted, ha megtalálom, enyém a tudás. Enyém a szerelem hatalma. – Könnyek szöktek a szemébe, és csak beszélt tovább, mintha lenne ott valaki. Mintha hallaná az a bizonyos Julianna. – Most nézd meg! Nincs benne egy csepp sem. Ugye látod? Tudom, hogy itt vagy – rázta meg dühösen felfordítva az üres fiolát, melyből egyetlen csepp csöppent a márvány sírkőre. Látni nem látta, de érezte, ahogy hirtelen elárasztja a sírt a gyönyörűséges illat. Sehol az avas bűz, sehol a reményvesztettség. Az illatot követve érezte, hogy az utolsó, még megmaradt csepp, éppen a márvány leány ajkára csöppent. A Lovessence, mely már rég elveszítette varázserejét, utoljára erőre kapott e halott szépség sírkövén.

- Tudom már! Igen! – ujjongott Audrey. – Ismerlek benneteket! Hát persze. Itt vagytok drága barátaim. Köszöntelek mesés lótusz, szerény zsálya, élettel teli citrom, kedves narancsvirág, megbízható geránium. És benneteket is , ti titokzatosak: nárd, tömjén és mirrha. Tudhattam volna, hogy ti kelletek a szerelemhez. Van valaki, akit még nem vettem észre? Ki vagy te? Idegennek tűnsz. Hallgatsz? Ne tedd, te irigy! Hadd szagoljalak!

De a szag már jóformán teljesen elillant. Audrey arca a márvány leány arcához tapadt, úgy próbálta még egyszer, utoljára érezni a Lovessence illatát. Kalapáló szívvel vett nagy levegőt.

-         Tudom már ki vagy.

 

 

*****************************************************************-

Amikor végre lejárt a műszak a Hy-Vee szupermarketben, a két lány szokás szerint együtt indult haza, mivel kocsija csak Patnek volt. Már amikor volt, mert a „hintó”, ahogy Pat nevezte , gyakran bemondta az unalmast. Nem csoda, hiszen metál felhőkék, 1977-es Ford Thunderbirdje még a dédnagymamájáé volt. Pat azóta használhatta, amióta a dédi saját kérésére bevonult a Safe Haven szeretetotthonba. Amikor a hintó bedöglött, Pat mindig megjegyezte, hogy a dédi valószínűleg azért választotta az öregek otthonát, hogy így szabaduljon meg az ócskavastól. Persze ő is tudta, hogy ez nem igaz. A döntés fő oka a Safe Haven két kutyája, Percey és Bissey volt. Percey és Bissey két hatalmas, békés agár volt, akik szabadon jártak-keltek az otthon folyosóin, és szívesen tartották oda a fülük tövét bárkinek, aki vakargatni akarta. Perceyt és Bisseyt általában önkéntesek sétáltatták, de a dédi, aki azelőtt alig mozdult ki otthonról, amióta a Safe Havenben lakott, jóformán megfeledkezett elkopott térd ízületeiről, s legszívesebben versenyt futott volna az agarakkal.

 

********************************

Audrey Sadey nénivel élt, a South Cherry Streeten, a Paték melletti házban. A ház valamikor a hatvanas években épült. Nem volt valami luxusvilla, de kettejüknek elég. Szokványos ház volt. A füves előkertből a verandán át a nappaliba ért az ember, melynek ablakába nyaranta olyan hangos légkondicionálót applikáltak, mint egy traktor. A nappali volt a ház egyetlen hűtött szobája, márpedig a fülledt, fojtogató iowai nyárban légkondi nélkül képtelenség megmaradni. A legmelegebb napokon Audrey és Sadey néni a nappaliban aludt. Sadey a virágos kanapén, Audrey pedig a vastag, eperfagylalt színű padlószőnyegen.

A tény, hogy Sadey néni nem Audrey anyukája, már első látásra nyilvánvaló volt, mivel a negyvenes évei vége felé járó Sadey Limeville egyetlen afroamerikai lakosa volt.

Hogy Sadey miért fogadta örökbe Audreyt, arról Patnek fogalma sem volt. Csak annyit tudott, hogy az egyedülálló nő, aki sosem volt férjnél, Audrey édesanyjának barátnője volt. Hiába is firtatta, többet nem sikerült kiderítenie barátnője igazi családjáról. Audrey maga sem emlékezett tisztán arra, amikor még nem Sadey nénivel élt, a néni pedig egyszerűen nem nyilatkozott. Egy dolog azonban bizots volt: Audrey és Sadey néni imádták egymást, és ha a színkülönbség nem lett volna, bárki azt mondta volna, ők ketten anya és lánya.

Sadey néni védőnő volt a két lány sulijában, a Limeville Gimiben, és mindenki szerette. Bármikor fordulhattak hozzá az összes hasfájásukkal, amire vagy gyógyszert, vagy lelki elsősegélyt nyújtott, szükség szerint, legyen szó szívügyekről, vagy bármi másról. A gyerekek még azért sem haragudtak rá, ha a makk egészségeseket visszaküldte órára, miután megpróbálták feldörzsölni a hőmérőt. Sadey néniek elég volt a szemébe néznie az illetőnek, s pontosan tudta, merről fúj a szél.

Sadey néninek csupán egyetlen  rossz tulajdonsága volt, amire Audrey és Pat nem talált magyarázatot. Ki nem állhatta a virágokat. A kertben nem tűrt meg mást, mint füvet. Pedig aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, Sadey néni pedig igazán nem volt az. Csakis a selyemvirágokat tűrte meg, azok viszont elborították a kis lakás minden pontját.

-         Ezekre legalább nincs gondom, amikor elutazom – szokta mondogatni, nem mintha valaha is Kansas Citynél messzebbre elutazott volna.

Audreyt nagyon zavarta a selyemvirág mánia, mert valamiért ösztönösen vonzódott a növényekhez. Nem csak az illatos, színes virágokhoz, de még a gazhoz is. Audrey kedven időtöltése a kertészkedés lett volna, amit csak Paték hátsókertjében tehetett, olyankor, amikor Sadey néni nem látta, különben mindjárt hazahívta valami mondvacsinált indokkal.

Audrey egyfolytában virágokat rajzolt mindenhová, a füzetei szélére, az éttermi szalvétákra, a pizzás dobozra. Sadey néni ezt is rosszallotta.

A két lány végül arra a következtetésre jutott, hogy a nénit nyilván valamiféle gyerekkori trauma érte, amit nem tudott feldolgozni, bár el nem tudták képzelni mi lehetett az.

 *****************************************************************

Audrey emeleti szobájába nyikrogó lépcső vezetett fel. Audrey szerette ezt a szobát, bármilyen kicsi volt is. Egyik ablaka a hátsókertre, a másik Paték házára nézett.

A szobában nem volt rend, de azért túl nagy káosz sem. A legkedvesebb bútordarabja egy festett láda volt. A fehérre mázolt láda oldalára és tetejére gondos kezek viruló virágcsokrokat, füzéreket, a füzérekre lepkéket festettek, csupa természetes színnel. Audrey emlékeiben mindig is ott volt ez a láda, ami Sadey néni szerint nem volt csoda, hiszen ez a láda Audrey családjában volt réges-régóta. Egy szívalakú virágfonat közepén cifra monogram ékeskedett: Ú.J. With an accent on the ’u’. Audrey had no idea whose intials those were, but she had long figured out that the Amish made such pieces. They were called ’Jonestown’ furniture. She loved this chest so much that she wanted the whole room to be in the same style. Unfortunately Amish funiture was handmade, out of best quality materials, which meant, they could not afford it. But Auntie Sadey would not have been Auntie Sadey had she not found a way to make Audrey happy. For months they spent wekeend after weekend at garage sales and antique faires and found very simple pieces furniture, made of wood. They selected the most beautiful ones, even if they were battered. Auntie Sadey had had no idea about restoration, but she had the same philosophy on DIY, as on cooking: if you can read, you can cook. So she bought books on do-it-yourself woodworking, which she read and tools she used. It took more than a year to select and restore the four poster, the small nightstand, the chest-of-drawers, the desk, and the chair. With these the room was practically full. Luckily there was no need for a wardrobe. There was a built in closet. But then one Saturday somewhere in Missouri, Sadey and Audrey discovered a vanity and a rockingchair they just could not leave. Így hát ezeket is megvették, s végül a fésülködőasztalt a hintaszékkel együtt besuszterolták Sadey néni szobájába.

Az persze nagy dolog volt, hogy a néni gondos munkával rendbe tette a romos bútorokat, de igazán különlegessé az tette őket, ami ez után következett. Audrey ugyanis, Sadey néni kezdeti rosszallása ellenére nekiállt kidíszíteni őket. Először a könyvtárból vett ki mindenféle könyvet a Közép-nyugat népművészetéről, de aztán inkább a saját fejét követve festette ki a bútorokat, amik így hasonlítottak is az örökölt ládához, meg nem is. Audrey a népi motívumokat valódi, megszólalásig élethű virágokkal keverte. Az így elkészült szobában aztán Audrey olyan otthonosan érezte magát, mint egy mennyei virágoskertben. S amikor már minden lehetséges felület csupa virág, levél és inda volt, képtelen volt abbahagyni a pingálást. Így került a virágok közé számtalan pillangó, elvégre a ládán is volt, nem is egy.

Ami pedig megkoronázta az egészet, az Sadey néni ajándéka volt, amit sok havi titokzatoskodás után adott át, három hónapos késéssel Audrey tizenhatodik születésnapjára: egy maga varrta patchwork takaró, aminek minden apró foltja virágos textília volt, ami csupa lepkévé állt össze.

-         Tudja valaki, hogy államunk neve honnan származik? – kérdezte Miss Bell, a történelemtanár, és reménykedve nézett végig az unott társaságon.

-         Jaj, ne! – nyögött fel Susan. – A könyökömön jön ki.

-         - Annál jobb – mosolygott rá Miss Bell angyali türelemmel. – Ezek szerint számíthatok tőled a helyes válaszra.

-         Aha. Az indiánokról.

-         Pontosabban?

-         Az iowa, vagy más néven ioway törzsről.

-         Köszönöm – mondta a tanárnő. – És napjainkban is élnek errefelé indiánok?

-         Nem – felelt Susan. – Csak amisok.

-         Amisok valóban élnek Limeville közelében – bólogatott Miss Bell. – Nap mint nap láthatjuk őket tradicionális, fekete ruhájukban, a férfiakat szalmakalapban, a nőket főkötőben, köténnyel, ahogy lófogaton bejönnek a városba. De ők persze nem ősi amerikai népcsoport, hanem ki tudja honnan jöttek? Igen, Steve?

-         Svájci protestáns bevándorlók leszármazottai, akik a tizennyolcadik században érkeztek.

-         Helyes. Vagyis semmiképpen sem indiánok. Nem is keveredtek az indiánokkal, mint ahogy más népcsoportokkal sem. Ezért is lettek náluk mára gyakoribbak egyes örökletes genetikai betegségek. De most térjünk vissza mai óránk anyagához, az őslakos amerikaiakhoz. Szóval Iowában nem élnek napjainkban indián törzsek?

A válasz mély hallgatás.

-         Tamáról mi jut eszetekbe? – próbálkozott tovább Miss Bell, majd a bamba tekinteteket látva folytatta: - Tudjátok, Tama innen másfél órányi autóútra van. Egyikőtök sem járt még ott?

-         De, a szüleim voltak, a házassági évfordulójukon – szólalt meg Claire. – A kaszinóban.

-         Ez az! Köszönöm – sóhajtott fel a tanárnő, de az osztály továbbra is értetlenül, és laposakat pislogva nézett maga elé. – Ki működteti azt a kaszinót?

-         Ja, az indiánok – mondta Susan.

-         Szóval kell még létezniük Iowában, ha kaszinót működtetnek – bólogatott Miss Bell. – De ezek már nem az iowayek, hanem a meskwaki törzs.

-         Minek olyan messzire menni? – szólt közbe Steve. – Osceolában is van kaszinó, és az csak fél óra innen. És az is az indiánoké.

-         Osceola valóban szintén egy indián törzsről kapta a nevét, de a kaszinót nem ők működtetik – jegyezte meg most már kissé türelmetlenül a tanárnő. – Azt javaslom, lépjünk túl a szerencsejátékon! Mutatok nektek néhány képet a meskwakikról – mondta és bekapcsolta a projektort. –  

-         Mit jelent az, hogy meskwaki? – kérdezte Claire.

-         A vörös föld népe – felelt Miss Bell. – Más néven rókának is nevezik őket, de ennek csupán félreértés az alapja. Nem kell megjegyeznetek.

-         Milyen félreértés? – kérdezte Steve, akit jobban érdekelt amit nem kellett megtanulni, mint amit igen.

-         - Nos, még a tizenkilencedik században a francia telepesek találkoztak a róka klánnal, mely a vörös föld népének része. S azt hitték, hogy az egész törzset rókáknak nevezik.

-         Akkor a meskwakik ugyanaz, mint a Sauk and Fox törzs?

-         Igen. Két baráti törzs egyesült. A sauk a sárga föld népe.

-         És milyen klánok vannak még? – kérdezte Pat, akinek mindjárt egy lehetséges farkas, sőt vérfarkas család jelent meg lelki szemei előtt.

A legmeglepőbb számomra a krumpli klán – felelt Miss Bell. De furcsa az is, hogy a szárazföld belsejében létezik óceán klán. Ez is bizonyítja, hogy amíg az állam erőszakkal le nem telepítette őket, az indiánok nomád módion vándoroltak. Van még a hó és a mennydörgés klán, és persze tradicionális állatnevű klánok is. Van rá tippetek?

- Medve?

- Igen.

- Sas?

- Nincs, de lehetne.

- Szarvas?

- Az van.

- És farkas? – kérdezte Pat.

- Hát persze, hogy van farkas, de hód is – mondta Miss Bell, de a hód már senkit sem érdekelt. Az összes lány izgatottan kezdte tárgyalni a hozzá legközelebb ülővel, hogy vajon miként tudnának mihamarabb eljutni Tamába és megismerkedni a vérfarkasokkal.

 ***************************************************************

         Menjünk már, mert elkésünk! – sürgette Audrey Patet másnap reggel, amikor ahelyett, hogy beindította volna a hintót, inkább még egy réteg festéket kent a szempilláira. – Jobban tettem volna, ha gyalog megyek.

-         Dehogy tetted volna jobban – csitította Pat, és elégedetten pislogott bele a napellenzőre eszkábált sminktükörbe. Az 1978-as Thunderbirdön ugyanis még nem volt ilyesmi sem alapfeleszerelésben, sem az extrák között.- Annak Robert Frost látná a kárát.

-         El akarod mondani út közben? – nézett rá csodálkozva Audrey. – Nekem jó, hallgatlak.

Pat drive-ba tette az automata sebességváltót, és a kipufogóból látványos fekete felhőt eregetve elindult.

-         Nem én, te – felelte. – Valamikor csak meg kell tanulnom.

-         De Pat! Ez nem Los Angeles, ahol egy órába is beletellne mire eljutunk a suliba – sóhajtott Audrey. – Ha rükvercben megyünk, akkor is hét perc alatt ott vagyunk.

-         Pontosan. Ezért jobb, ha nem vitatkozol, hanem kezded. Csupa fül vagyok.

-         Akkor inkább elmondom az első versszakot többször. Legalább azt próbáld megjegyezni!

-         Jól van, csak lökjed már! Végül miattad fogok megbukni – vigyorgott Pat.

Audrey épp csak, hogy háromszor el tudta mondani az első versszakot, és már meg is érkeztek a Limeville Gimi elé, aminek nem volt akkora parkolója, mint a hollywoodi filmekben szereplő iskoláknak. Limeville-ben. Nem csoda, hiszen Limeville-nek csupán 2444 lakosa volt. New Yorkban, vagy Los Angelesben jóformán ennyien járnak egy-egy iskolába. Audrey és Pat sulijában alig voltak többen száznál a négy évfolyamon.

-         Nagy kaland – mondta mindig Pat. – Csecsemő korunk óta ismerjük egymást mindenkivel. Hogy randizhatsz valakivel, akiről tudod, hogy négy évesen még bepisilt, és megállás nélkül túrta az orrát?

Ilyenkor nem általánosságban beszélt, hanem egy egészen konkrétan bepisilős és orrtúrós fiúra, Steve-re gondolt, aki állhatatosan minden pénteken elhívta a Colisseumba, bármilyen filmet vetítettek is. Pat pedig kitartóan nemet mondott, annak ellenére, hogy Audrey szerint már biztosan nem pisil be, és évek óta nem látták orrtúrás közben.

A két barátnő így egyedül nézte meg pénteken, vagy szombat este az egyetlen filmet, amit adtak, már ha éppen nem thriller, vagy akciófilm volt. Steve pedig „teljességgel véletlenül” mindig Pat mellé vett jegyet, aki ha már ott voltak, azért megette Steve pattogatott kukoricájának jórészét.

Szóval a gimnázium nem túl méretes parkolójában megállva Pat már vette is elő a neszeszerjét, hogy felfrissítse az elmúlt néhány perc alatt bizonyára lekopott sminkjét, de Audrey ezúttal nem hagyta.

-         Halljam végre azt az első versszakot! – mondta.

Igen, Mr Wallace – felelt Pat birkamódra, és színpadiasan megköszörülte a tokát.. Robert Frost: Járatlan út.

Tönkrement az út a sárga erdőben

Jaj de kár.

Ott álltam és nem hittem a szememnek

-         Ne csináld már! Komolyan elkésünk – kérlelte Audrey. – Mondd rendesen!

- Nyugi! – vigyorgott Pat és belekezdett rendesen:

Szétvált az út a sárga erdőn

De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,

Sokáig álltam, elmerengőn,

És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt

A bozótban, ahogy kanyart vetett.

Most megnyugodtál?

-         Nem teljesen. Mert mi van, ha folytatnod is kellene?

-         Majd elájulok, vagy valami, aztán mehetek Sadey nénihez az orvosiba. Utána meg emlékezet kiesésem lesz a maradék három versszakot illetően.

-         Szuper terv – adta fel Audrey, és kinyitotta a nyikorgó kocsiajtót.

A túloldalon Patnek nem kellett ilyesmivel foglalkoznia. Steve állt ott, és pattanásos képén fülig érő mosollyal nyitotta ki neki előbb a kocsiajtót, majd az iskola ajtaját is.

- Gyönyörű vagy ma reggel is, mint mindig – köszöntötte Patet, mint mindig, amire Pat ugyanúgy nem felelt, mint mindig.

Irodalom volt az első órájuk, ahová Steve nem követte őket. Neki számítás technikája volt addig. Pat ezúttal nem kezdett rá arra, hogy milyen jó lenne egy Los Angelesi gimiben, ahol akár egész nap sem futnának össze vele még egyszer, de ezt annyiszor elmondta már, hogy maga is unta.

Becsengettek, és Mr Wallace már jött is, bár Pat úgy érezte, ha két percet késett volna, azalatt ő megtanulhatta volna a vers hátralévő részét.

Patnek azonban mákja volt. Nem őt szólította fel. Ketten, vagy hárman is felmondták, miközben ő messze járt. Gondolatban kedvenc filmsztárjaiból rakta össze az ideális fiút, akivel szívesen megismerkedett volna. Nem volt könnyű dolga. Robert Pattinsont és Taylor Lautnert egyszerűen képtelenség volt egybegyúrni. Igaz, egy lány sem értette, hogy tetszhet neki egyszerre a sápatag vámpír, és a csupa izom vérfarkas, de Pat nem volt hajlandó magyarázkodni. A változatosság kedvéért, most felidézte magában Robertet, amikor még nem vérszívót, hanem varázslót alakított. Meg kell hagyni, Cedric Diggory szerepében is jobban nézett ki mindenki másnál. Igaz, Harry Potter, a vacak Lennon szemüvegével, vagyis Daniel Radcliff nem volt akkora látvány, mint Taylor Lautner.

-         Patricia! – hallotta meg ekkor valahonnan a távolból Mr Wallace hangját. – Látom, sikerült beleélned magad Frost költészetébe. Megtudhatjuk a választásodat?

-         Tanárúr, képtelen vagyok dönteni – felelt Pat álmodozva. – Nekem tök mindegy. Egyik szebb, mint a másik.

-         Ez igaz. A költő is így látja. De ha már te nem tudsz választani, azt megmondanád, hogy ő hogyan döntött?

-         Mármint Frost? – kérdezett vissza Pat, miközben a fejét törte. Végül úgy határozott, egy ilyen erdőről szóló vershez jobban illik a vérfarkas.– Taylor Lautnert – motyogta végül.

-         Tessék? – ráncolta a homlokát a tanár. – Nem hallottam jól.

- Tanár úr! Pat azt mondta, hogy a régebben jártat – mentette meg a helyzetet Audrey

*******************************************************************

 

 

-         Te, szállj már le a gázról! – rémüldözött Audrey. – Már csak az kell, hogy Baileys sheriff elkapjon gyorshajtásért.

-         Nem sietni akartál?

-         De azért nem ennyire.

-         Csak semmi para! Látod, már meg is jöttünk – kanyarodott be Pat a Hy-Vee szupermarket parkolójába.

Mrs Miller már ott állt a személyzeti bejáró ajtajában, és mutatóujjával az karórája üvegét kocogtatta.

-         Miss Lepke, Miss Donahue! Micsoda megtiszteltetés.

-         Jó napot, Mrs Miller – felelt Pat és nem bírta megállni, hogy egy hatalmas lufit ne fújjon a fahéjas rágóval.

-         Azt ugyebár, lesz szíves itt helyben… - mutatott a boltvezető az ajtó melletti szemetesre, mire Pat, egy jól irányzott köpéssel belelőtte a Wrigley’s-t.

-         Ennyit a reggelimről – jegyezte meg, és már ment is befelé az öltözőbe, hogy felvegye az egyenruhát.....

 

.....A délelőtt eseménytelenül telt, egészen addig, amíg Steve meg nem jelent a szupermarketben. Fel-alá furikázott egy bevásárlókocsi keresztrúdján állva, fél kezében egy hatalmas, műanyag dobozos, szív alakú tortával, amit a cukrászati hűtőből vett ki. Persze nem akárhol kocsikázott, hanem kizárólag a zöldségosztályon, ahol éppen Pat rakosgatta szabályos halmokba a narancsot.

- Fejezd már be! – sziszegte Pat, amikor Steve rá sem nézve dugta lendületből az orra alá a tortát, melyről természetesen nem hiányzott az I ♥ YOU felirat. – Megígértem Audrey-nak, hogy nem rúgatom ki magunkat. Te meg itt…

Eközben Steve már tett is egy kört, legalább a huszadikat, és a torta újra ott volt Pat orra alatt.

-         Miss Donahue! – hallatszott ekkor egy kellemetlenül ismerős hang a háta mögül, mire Pat megperdült:

-         Én nem csiná… - kezdte a tiltakozást, miközben a lendülettől nekilódult a hatalmas narancshegynek. A gyümölcsök vígan gurultak szanaszéjjel. Steve hátranézett, és azzal a lendülettel nekihajtott az üzletvezetőnek. A doboz átlátszó teteje mint valami csoda folytán, megült kalapként Mrs Miller fején, a szív alakú torta pedig ott éktelenkedett méretes, ziháló keblein.

Steve röhögve pattant le a bevásárlókocsiról.

-         Elnézést! Az én hibám volt – igyekezett bűnbánó képet vágni, de közben időnként horkantott egyet az elfolytott röhögéstől. – Segítek – mondta, és mértesen tenyerével megtartotta az üzletvezetőnő melléről lecsúszni készülő süteményt.

-         Viszed innen a mocskos mancsod! – vágott a kezére Mrs Miller, amivel egyúttal a habostortába is belecsapott. Vidáman fröccsent fel a hab, amitől kezdett úgy kinézni, mint aki borotválkozni készlül. – Miss Donahue! Figyelmeztettem, hogy ez nem játszótér! Megmondtam, hogy nem kérek semmiféle előadást a boltomba.

-         De én… - próbált közbeszólni Pat de hiába.

-         Ilyen elcsépelt, némafilmbe illő ócska jelenetet pedig végleg nem.kértem. Ez utoljára Charlie Chaplinnél volt nézhető.

Addigra Audrey és mások is odajöttek, mivel az üzletvezetőnő megfeledkezett magáról, és fülsiketítően sipítozott, cipőjén a torta nagy részével, és egyéb helyeken a többivel.

-         Olcsó trükk volt, de sokba fog kerülni – visította, és levette a fejéről a tortásdoboz tetejét.

-         Elnézést! Természetesen kifizetem – szólt közbe Steve, de Mrs Miller meg sem hallotta. A szeme szikrázott, ahogy megpróbálta letörölgetni a habot az álláról.

-         Maga fiatalember VÁSÁRLÓ! Csupa nagybetűvel. Maga nem tehet semmiről. De ilyen mihaszna munkatársakra nincs szükségem. Miss Donahue most rögtön, de ha lehet, még annál is gyorsabban fogja a cókmókját és tűnjön el a Hy-Vee-ből! – Azzal sarkonfordult és észrevette Audreyt. – Ja persze, és Miss Lepke is.

-         De Mrs Miller! – tiltakozott most már erélyesen Pat, tudván, hogy nincs vesztenivalója. – Audrey itt sem volt. Semmi köze az egészhez.

-         Maga még itt van, Miss Donahue? Tünjön el mire hármat számolok, és ne halljam még egyszer a hangját! A barátnőjét meg vigye magával. Magukat amúgy is ugyanabból a fából faragták. Nem jók semmire. A többiek pedig ne lopják itt a napot, ha nem akarnak úgy járni, mint ez a két világhíres művésznő!

- Hu-hú-hu! – huhogott át Audrey a szomszédba, ahogy mindig. – Hu-hú-hu! – Pat ablaka sötét volt, de az nem jelentett semmit. Mindig ébren várták egymást, akár az ágyban fekve is. Egyikük sem aludt el anélkül, hogy minimum jó éjszakát ne kívántak volna egymásnak. – Hu-hú-hu! – De Pat ablaka zárva maradt. Audrey nem tudta mire vélni a dolgot, ezért a magáét nyitva hagyta, hátha barátnője később még áthuhog neki. Aztán leült csupa virágmintás íróasztalához, és rajzolgatni kezdett. Ez mindig megnyugtatta. Egyik virág a másik után született meg színes ceruzái nyomán. Kivirágzott a papír. Azután eszébe jutottak Sadey néni szavai: „megpróbálhatnál valami mást is rajzolni, mint mindig csak kórókat. Szerintem nagy művész válhatna belőled.” Lapozott a rajzfüzetben, s farkasszemet nézett a tiszta, fehér lappal. Aztán számos, virágokkal gazdagon kifestett fiókja egyikéből elővette pasztell krétás dobozást, és nekilátott megrajzolni egy kék lepkét. Fogalma sem volt róla, hogy miféle lepke ez. De ez volt az az eset, amikor érzett minden mozdulatot, minden színt. Nem kellett mérlegelnie, hogy mennyi feketét, sötétkéket és türkizt használjon. Aztán amikor már biztos volt benne, hogy ez egy fekete-kék lepke, maga is meglepődött azon, hogy néhány apró, vöröses pöttyöt sorakoztatott az elülső szárnyainak a felső szélére. Kicsit bánta, mert nem igazán szerette a pirosat, viszont a türkiz és a kék minden árnyalata nélkül el sem tudta volna képzelni az életét.

http://www.edupic.net/Images/Insects/lep_red-spotted_purple228.JPG

Audrey ezt a lepkét rajzolta le, tökéletes pontossággal.

A piros a szerelem színe. Tiszta Valentin-nap – gondolta. – Kár elrontani ezt a tökéletes pillangót vacak piros pöttyökkel. Megpróbálta előbb kékkel, majd feketével eltűntetni a pirosat, de az makacsul ellenállt. Mintha ledobta volna magáról a további rétegeket. Audrey feladta. – Hát jó. Akkor te maradsz ilyen, ha nem hagyod, hogy kijavítsalak – dünnyögte. – Majd holnap rajzolok másikat.

Azzal a rajzblokkot a lepke rajzával a fiókos szekrényre állította, ahogy mindig is szokta, amikor elkészült egy művel. Szerette távolabbról is megszemlélni, és csak akkor volt elégedett, ha a virág – hiszen mindig virág volt-  valódinak tűnt. Ha jóformán úgy érezte, meg kellene locsolnia. Döbbenten látta, hogy a lepke egy kicsit távolabbról ugyanannyira igazinak látszik, mint az a számtalan növény, amit máskor papírra vet. Általában, miután megszemlélte rajzait, el szokta tenni a füzetet, hogy amikor  Sadey néni benéz hozzá éjszaka, hogy betakargassa, ne bosszankodjon. (Erről a néni  nem tudott, és nem is akart leszokni, hiszen Audrey három éves kora óta mindig így tett. Audrey ilyenkor mindig morgott, de ez is a szertartás része volt csak. Rosszul esett volna neki, ha Sadey néni csak egyszer is megfeledkezik róla.)

Ezúttal azonban a komódon hagyta a rajzblokkot, a kék lepkével. Hadd örüljön a néni. Még egyszer kihuhogott az ablakon, de hiába. Gondterhelten bújt ágyba, Sadey néni virágos, pillangós takarója alá, és oltotta le az éjjeli lámpát. A telihold besütött a hátsókertre néző ablakon, s egyenesen rávilágított Audrey rajzára, aki le nem tudta venni a szemét róla a félhomályban.

Miközben ott feküdt, szorongva gondolt barátnőjére:

Vajon nincs is a szobájában? De akkor hol lehet? Vagy elaludt? Hogyan alhatott el, amikor még nem köszöntek el egymástól?

Talán egy órája fekhetett már ott álmatlanul, szemét le nem véve a kék pillangóról, amikor Sadey néni bejött, és meglátta a nyitott ablakot. Odament, hogy becsukja.

-         Hagyd nyitva kérlek, Sadey néni! – kérte Audrey.

-         De bemondta a tévé, hogy az éjjel szélvihar lesz.

-         Akkor majd én becsukom – nyugtatta meg Audrey.

-         Hát jó – hagyta rá a néni. – Akkor szép álmokat, nyulambulam.

-         Neked is!

Amikor a néni kifelé indult, észrevette a lepkét, amit tökéletesen megvilágított a hold. Kézbe vette a rajztömböt, és elismerően hümmögött, majd visszatette a fiókos szekrényre. Audrey elmosolyodott a sötétben.

Audrey újra egyedül maradt, és csak feküdt ott, a rajzot bámulva. Nem tudta mennyi idő telt el, de arra ébredt, hogy fázik. Vagy talán nem is azért riadt fel, hanem, mert odakint süvítve fújt a szél. Fejét azóta sem fordította el, pontosan úgy feküdt, ahogy elbóbiskolt. Szemét résnyire nyitotta, s azt látta, egészen egyértelműen látta, hogy a kék lepke ott repdes az ágya körül. Megpróbálta teljesen kinyitni a szemét, de valahogy nem sikerült. Mintha mégsem lett volna ébren. Ekkor becsukta, sőt erősen összeszorította a szemhéját.

Csak álmodom – gondolta. Ekkor azonban valami megcsiklandozta a jobb kezét. Finom, alig érezhető érintés volt. Audrey legyinteni akart, de a keze mintha ólomból lett volna. Most a homlokán érezte ugyanazt a csiklandozást. Mintha egy hangya járkált volna rajta, de mégis más volt. Nem tudta, megpróbálja-e újra kinyitni a szemét. Megrémült, de kíváncsi is volt. A félelem mellett valamiféle izgalom lett úrrá rajta. Most az orra hegye viszketett, de a fejét ugyanúgy nem tudta megmozdítani, mint a kezét. Minden erejét összeszedve résnyire nyitotta ólomsúlyú szemhéját, és a torkán akadt a sikoly. Az orra hegyén ugyanis egy lepke ült. Érezte, hogy tüsszentenie kell, hiszen ki tudja mióta didergett már az ablakon besüvítő huzatban. Megpróbálta visszatartani, de nem sikerült. A hatalmas tüsszentéstől a pillangó felröppent. Audrey nem látta, merre repült. Felkattintotta az éjjeli lámpát, és zsebkendőt vett elő az éjjeliszekrény fiókjából. Miközben az orrát fújta, pillantása a lepke rajzára tévedt, ami a szélben úgy libegett, mintha valóban repülne.

Na tessék – gondolta Audrey. – NIncs itt semmiféle lepke. Még csak nem is álmodtam. Ez csak a huzat… - Azzal kikászálódott az ágyból, hogy becsukja az ablakot, de még egyszer huhogott Patnek. Hiába. Aztán, mielőtt újra lefeküdt volna, a rajzblokkot eltette az íróasztal fiókjába.

 

 

 

***************************************************************************Audrey blogja 1. bejegyzés

 http://audreyhelps.blog.com

 Kedves Szerelmes!

Köszöntelek a blogomon. Jól tetted, hogy rámkattintottál. Szívesen segítek jótanáccsal, bármi legyen is a problémád. Nem vesz észre a srác, aki tetszik? Nem tudod, hogyan öltözködj, hogy tetsszél a fiúknak? Elhagyott, és képtelen vagy megemészteni? A szüleid nem csípik életed nagy szerelmét?

Segítek. Nyugodtan kérdezz, és én megoldom a problémádat.

Tudom a megoldást mindenre, ezt elhiheted. Nem akarok nagyképűsködni, de ahhoz, hogy megbízhass a tanácsaimban, tudonod kell rólam ezt-azt.

Korom: 21

Suli: az egyik legmenőbb keleti parti egyetem (inkább nem mondom meg, melyik)

Külső: mások szerint klasszikus szépség vagyok (jó, legyen), állítólaf Audrey Hepburnre hasonlítok. (ugye ennyi elég, csak nem kell részletesen leírnom a külsőmet? Na jó, azért van különbség. A mellbőségem valamivel komolyabb, mint az övé.)

Név: természetesen igazából nem Audrey

Státusz: folyamatosan válogatok (kár lenne egy pasira pazarolnom magamat)

Filozófiám: carpe diem, vagyis „élj a mának!”, mondhatnám úgy is:

buli, buli, buliii!!!

 Azt hiszem, ennyi elég is. Láthatod, hogy nem vagyok kispályás.

Kérdezz bátran és fogadd meg a tanácsomat, ahogy azt a barátnőim teszik. Meglátod, te is olyan menő csajszi lehetsz, amilyen én vagyok. Vagy legalább is, majdnem.

 Audrey

 ***************************************************

Álmában most nem is az ágyában feküdt, hanem titokzatos, őszi erdőben sétált. Lába alatt finoman recsegett az avar. A kék lepke pedig ide-oda szállt, kőrözött ahogy Audrey egyre haladt a fák közötti ösvényen. Ekkor útelágazáshoz ért. A két út között jóformán semmi különbség nem volt, csupán annyi, hogy az egyik elkanyarodott. Mindkettőt magasra nőtt fű verte fel, s mutatta, hogy talán egyformán kevesen járják őket.

A kék lepke, amely eddig Audrey körül repkedett, most leszállt a két út közötti érett, vörös csipkebógyóktól roskadozó bokorra, és abban a pillanatban eltűnt. Audrey elképzelni sem tudta, hová lehetett ilyen hirtelen. Közelebb lépett a bokorhoz, szemét le nem véve az ágról, ahová az imént a pillangót leszállni látta, de hiába. Vagy talán rosszul látta? Körülnézett. Előbb az egyik útra, majd a másikra. Vajon melyiken menjen tovább? Melyik a jó választás, ha újra látni akarja? Valójában azt sem értette, miért hiányolja, mert arra álmában is emlékezett, hogy eddig idegesítette, sőt egy kicsit félt is tőle. Minek hát utánamenni? Az eltűnt lepke mégis mintha mágnesként vonzotta volna.

Honnan tudjam, hogy merre menjek tovább? – gondolta, de csak állt hosszasan, s törte a fejét, aztán eszébe jutott:

„Szétvált az út a sárga erdőn

De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,

Sokáig álltam, elmerengőn,

És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt

A bozótban, ahogy kanyart vetett.

 

De  a másikon indultam tovább,

Tán vonzóbb volt, nem is tudom,

Magas füve épp tapodásra várt;

Bár nagyjából ugyanannyi láb

Járt rajta, mint a másik uton,”

Nagy örömömre néhányatokkal találkozhattam a mai bulin. Ott volt Carlie és Dave is, még néhány kedves barátnővel együtt. Remélem, hamarosan a fotókat is feltehetem, mert fantasztikus vámpírsminket kaptak.

Bocs, amiért mostanában keveset vagyok itt, de

1, mint állatka dolgozom a LOVESSENCE-en (már több, mint a fele kész)

2, mint állatka dolgozom Bree Tanner rövid második életén

3, most, hogy mindkát lányom szuperül leérettségizett angolból, a németet nyomjuk ezerrel, ami teljesen kikészít (Ezt mindenki megérti, aki valaha próbálkozott e "csodás" nyelv megtanulásával, vagy megtanításával.)

Köszönöm, hogy mindannyian kitartotok, még akkor is, ha nem találtok a blogon semmi újat. Látom a statisztikából, hogy mind itt vagytok.

MIvel a Twilight buliról újabb érdeklődőket várok ide, a blogra, úgy gondoltam, jobb, ha megint előreteszem a részleteket. Ne haragudjatok, ha már olvastátok!

AZoknak, akik láttak ma reggel a TV2-n a Mokkában, üzenem: még mindig Bosnyák Viktóriának hívnak, nem pedig Hajnalkának, de tőlem szólíthattok nyugodtan Marisnak is.

Ja, és köszönöm a sok dicséretet, bíztatást, amit a BB fordításával kapcsolatban küldtetek. (Meg persze Vikitől, hogy talált hibát is, amiért 1000 bocs! Fogalmam sincs, hogyan történt, de biztos vagyok benne, hogy benneteket nem lehet megzavarni.)

Puszi

Viki

 

 

Alkonyat-party, azaz vámpírbuli az U26-ban

 

Időpont: 2010. július 1.

Helyszín: U26 djuice clubshop, Nyugati Pályaudvar mellett az Eiffel térnél

 

Vámpírbuli lesz az U26 djuice clubshopban július elsején. Az Alkonyat-partyn egész nap vámpírfilmeket vetítenek, Volentics Ádám maszkmester vámpíros maszkokat készít, a vérszívó sminkeket pedig profik varázsolják fel az arcokra. Mindez egy jótékonysági programmal egészül ki, hiszen a véradással az arra rászorulókat segíthetik a fiatalok. Az első 50 véradó jegyet nyer a Napfogyatkozás című, legújabb Alkonyat filmre. Délután 6 órától a Hajnalhasadás című könyv fordítójával, Bosnyák Viktóriával Lévai Balázs beszélget.

 

Napjainkban reneszánszukat élik a vámpírtörténetek, a Twilight Saga-nak köszönhetően pedig soha nem látott népszerűségnek örvendenek. Fiatalok előszeretettel öltöznek vérszívónak és élik bele magukat az ősi vámpírlegendák egyes történeteibe vagy napjaink filmjeinek népszerű jeleneteibe. A vámpírok alakját körüllengő misztikum, és a létezés-nem létezés kérdése örök téma.

 

A djuice 2010. július 1-én megrendezi az Alkonyat-partyt, melynek keretében hatalmas vámpírbulit és izgalmasabbnál izgalmasabb programokat kínál minden ott megjelenő „vérszívónak”. Persze nemcsak vérszívás, hanem véradás is lesz, méghozzá önkéntes, hiszen aznap délután 3 órától 7 óráig az U26 djuice clubshopban a Magyar Vöröskereszt számára lehet vért adni. Az első 50 véradó mozijegyet kap a június 30-án bemutatásra kerülő legújabb Twilight filmre, a Napfogyatkozásra.

Délután 4 órától Volentics Ádám maszkmester tart bemutató munkáiból. Vámpírfogacskák nyomát tudja a jelentkezők nyakára varázsolni. Délután 6 órától a legújabb Alkonyat könyv, a Hajnalhasadás című könyv fordítójával, Bosnyák Viktóriával Lévai Balázs beszélget. Az AVON profi sminkesei este 7 és 11 óra között segítenek vonzó vámpírrá változni. Este 11 órától jelmezes bulival zárul a program.

 

Az Alkonyat-partyn a véradást tényleg érdemes véresen komolyan venni. A Magyar Vöröskereszt minden évben 500 000 egység vért vesz le az adakozóktól. Szerencsés esetben minimum 9000 egység tartaléknak kell lennie a raktárban, de a kevés önkéntes véradó miatt ezt a szintet jelenleg sajnos nem érik el. Nyáron kevesebben adnak vért, hiszen mindenki szabadságon van, az iskolákban a szünidő is elkezdődött már, így igazán nagy szükség van a jelentkezőkre. Csupán 20-25 perc a napból, csupán 4,5 dl vér és így akár 3 ember élete is megmenthető. A véradáshoz 50 kg fölötti súllyal kell rendelkezni, minimum 18 éveseket várnak, akik természetesen a véradást megelőzően nem fogyasztottak alkoholt. A piercing és a tetoválás nem akadály, kivéve, ha az utóbbi fél évben került fel. Egy helyszíni gyors szűrővizsgálat után az orvos meg tudja mondani, hogy alkalmas-e a jelentkező véradónak. Természetesen személyigazolványt, lakcím kártyát és TAJ kártyát hozni kell.

 

Kellemes borzongást mindenkinek!

 

 Adrienn

 

 

Egyre bátrabbak vagytok, csak így tovább!

Az a három lány akik eddig elküldték a fényképüket, annyira hasonlítanak egymásra, hogy akár testvérek is lehetnének. :) 

 M@minti

 

 

Habár M@rminti kissé felnőttesebb és elegánsabb Audrey-nál, azért azt mégiscsak el kell ismerni (neki is :), hogy Audrey finomsága köszön vissza az arcán. 

A Twilight 4. részét szombaton 15-16 óráig dedikálom a Vörösmarty téren a Könyvmolyképző standján.

Szeretettel várlak.

Ha szeretnél jönni a LOVESSENCE bulira, kérlek, szólj, hogy tudjuk, hányan leszünk!

Ha nem vagy regisztrálva a blogon, küldj e-mailt a bosnyak.viktoria@konyvmolykepzo.hu-ra!

Időpont: június 6., vasárnap délután 3 óra.

Helyszín: Panarom Oktatási és Kereskedelmi Központ, Budapest III. kerület, Perc utca 2.

A Perc utca közel van az Árpád-híd budai hídfőjéhez, ha kocsival jössz Pestről, fordulj a híd után balra, és a 2. lámpánál megint balra. A Panarom egy átalakított gyárépületben van.

BKV-val a Batthyány térről 86-os busszal 7 megálló. Leszállás a Tímár utcánál onnan tovább arra, amerre a busz ment 1 sarok - Perc utca, jobbra be, 2-es szám jobb oldalt. Összesen kb 20 perc.

(A liftben két emelethez is ki van írva a Panarom, de az alsót nyomjad, és a liftből kiszállva jobbra fordulj!)

HA FÁZÓS A LÁBAD, ZOKNIT HOZZ!

Résztvevők:

Bosnyák Viktória író

Feller Adrienne aromaterapeuta, a LOVESSENCE illóolaj keverék készítője, a könyv szakmai tanácsadója

Kérlek, ne késs, nehogy lemaradj valamiről!

Nagyon sok szeretettel várunk!

A RÉSZVÉTEL INGYENES!

Barátaink, akik már biztosra ígérték, hogy jönnek:

Kucher Dóri

ildikóóó

JInx88+1 barátnő, esetleg+ Anyu

BosiDori

agakhan

Borostyán

V.David

Victoria531

A Fanni :-)

Madeleine +barátnő

Rita+ 1

Orsi

Anikó

Rhamee +barátnő (+ tesó?)

 

 

Látom a statisztikában, hogy tegnap egy csomó ember került ide a blogra.

Árulja el valaki, hogy honnan jöttek ilyen hirtelen?

Valaki reklámhadjáratot indított?

MIndenesetre szívből köszönöm!

Kedveseim!

Már csak 6 nap!!!!!

Teremgondok miatt előrébb kellett hozni a bulit. Remélem, ez nem nagy baj, és az eddigiek nagyjából így is el tudnak jönni. Ne haragudjatok, de más lehetőség csak az egy héttel való elhalasztás lett volna, azt meg igazán nem akartam. (Tudom, sajnos az osztálykirándulásról, addig Zsani nem fog hazaérni. Bocs! de tényleg.)

Minden más áll, ahogy eddig. Cím, helyszín.

A program, amit terveztünk, k.b. másfél óra, de utána nem dobunk ki senkit. :-)

Hogy miket fogunk csinálni, az legyen meglepetés!

Akinek fázós a lába, hozzon magával zoknit, mert a cipőnket le fogjuk venni.

Jókedvet minden mennyiségben hozzatok magatokkal!

Pusz

Nagyon vártam már, hogy mikor érzi úgy végre valaki, hogy hasonlít Audrey-ra, vagy persze Patre. Most megérkezett az első fotó, Eridanustól.

Valóban, úgy érzem, van benne valami: finomság, törékenység, ugyanakkor erő és kisugárzás. A szeme és az arcformája is stimmel.

Nagyon örülök a képnek, és várom, hogy ha TE is látsz Magadban valami audrey-sat, vagy pateset, akkor megmutasd Magad Nekünk!

ERIDANUS

Sok szerencsét a szóbelikhez!

Fáradt voltam, mégsem éreztem, hogy ha lefeküdnék, el tudnék aludni, pedig nem felejtettem el, hogy holnap suli. Viszont nem hagyott nyugodni az, amit odafelé úton a kocsiban álmodtam. Kell tennem valamit azzal a hülye bloggal. Legjobb lesz, ha azonnal megszűntetem. Bár igaz, ketten is azt írták, hogy minden jóra fordult „bölcs” tanácsaim alapján, de a másik két lány. Bloodredtomato és Stinky95 még nem írt. Majd tőlük biztosan megkapom a magamét.

Egy kicsit remegett a gyomrom, miközben beírtam a link címét: http://audreyhelps.blog.com.

Nem lehet jó, ami vár rám. Egy új üzenet volt csak, méghozzá HelloKitty12-től. Nem szívesen olvastam el, de kellemesen csalódatm.

HelloKitty12:

@audrey

Szia Audrey! Bocs, de nem tudom megcsinálni, amit javasoltál. Biztosan bejönne, de képtelen vagyok rá. Ezért is vagyok egy igazi lúzer, aki sosem fogja megtalálni az igazit.

Nincs mégis valami más ötleted a csókolódzással kapcsolatban? Olyan, ami nekem való? Ne haragudj, de én nem vagyok olyan menő mint Te. Izgatottan várom válaszodat.

 

Mekkora szerencse! Nem ment oda az iskola legbeképzeltebb fiújához, és nem égette le magát! Hallelúja! Lássuk csak, mit is tegyek! Jaj, nehogy megint elrontsam! Aztán eszembe jutott a maréknyi most már fonnyadt virág a zsebemben. Elég volt a gondolat, s máris megnyugodtam. Nem csak megnyugodtam, de pontosan tudtam, mit kell felelnem HelloKittynek.

 

Audrey:

@HelloKitty12

Örülök, hogy nem hallgattál rám. Hülyeséget tanácsoltam neked. A megoldás teljesen más. Hidd el, most azt mondom, ami működni fog, és amit meg is tudsz csinálni. Ez az út az igazi csókhoz:

CSAK AKKOR NYISD CSÓKRA AZ AJKAD, HA SZÍVED MÉLYÉN ÉRZED A VÁGYAT, S A VÁLASZ TEBENNED LESZ.

 

Átolvastam, és biztos voltam benne, hogy ez lesz a megoldás. Ez jó. Most pedig üzennem kell a vérvörös paradicsomnak. Mit mondhjatnék valakinek, aki állandóan elpirul? Hogy ez így cuki, és biztosan tetszik a fiúknak? Ezt ki hinné el? És többé különben sem adhatok ilyen semmitmondó, félrevezető, buta tanácsokat. Ez a megoldás nem jött annyira könnyen, mint az előző. Sokáig csak ennyi állt előttem a képernyőn:

 

Audrey:

@bloodredtomato

 

Csak ültem ott, néztem magam elé, de minden elmosódott a szemem előtt, s valahogy mégis élesen kezdtem látni. Kibontakozott előttem Pira alakja.

- Tudod te azt! - mondta megnyugtatóan. - Te mindent tudsz. Csak akarnod kell, és eszedbe fog jutni. Használd a természet erejét, az a te kimeríthetetlen kincsestárad.

Csak akarnom kell? - gondoltam. - Hát én akarom. Akarok segíteni ennek a pirulós lánynak. Borzalmas lehet állandóan lángoló képpel állni mások előtt. Mit tehetne ezellen? Persze nem a vastag smink a segítség, nem a vakolat, ezt már akkor is tudtam, amikor leírtam. Akkor mi? MI?

Aztán már ezt is tudtam, és rögtön le is írtam.

 

Egy időre, úgy tíz napra kerüld a találkozást azzal a fiúval, bármennyire nehéz lesz is. Ezidő alatt minden reggel zuhanyozás után jó alapasoan dörzsöld be be a testedet illatos olajjal, amit magadnak készíts el!

Receptje egy adaghoz: 1 kis evőkanál sárgabarackmag olajba cseppent 1 csepp zsálya, 3 csepp bergamott, és 2 csepp geránium illóolajat.

Ezután állj a tükör elé meztelenül s nézd meg magad bátran! Mondd ki hangosan:

„Szeretem magam, szép vagyok, nőies vagyok.”

Ez alatt a tíz nap alatt ne menj szoliba, és az olaj használata után 8 órán belül ne napozz!

Folytasd ez 10 napig!

Ezután nyugoddtan újra találkozhatsz a Nagy Ő-vel. Amikor legközelebb a közelében leszel, és újra úgy érzed, elvörösödsz, az már nem ugyanaz a pirosság lesz. Ekkor gondolj arra, hogy az arcod csak ragyogóbb egy kis pírtól, még szebbnek, még hamvasabbnak látszol, mint a kívánatos barack. És ne feledd: szép vagy!

 

Átolvastam amit írtam. Hogy ezt honnan szedtem? Illóolaj? Honnan tudok én ilyeneket? Pedig ez nem sületlenség. Egészen nyugodt voltam,  mert tudtam, hogy pirospari tökéletes  tanácsot kapott tőlem.

Ezután úgy éreztem, tartozom még némi magyarázattal, ezért megírtam egy új blogbejegyzést:

Kedves Szerelmesek!

Be kell vallanom valamit: nem mondtam igazat Nektek. Még csak tizenhét éves vagyok, gimibe járok, és nem nagyon hasonlítok a szépséges Audrey Hepburnre. (Hogy a nevetséges ciciügyről már ne is beszéljek.)

Nem a keleti parton lakom, és nem vagyok egy nagy ász. Illetve még ez is túlzás: fogalmam nincs a fiúkról, még sosem jártam senkivel.

Csupa hülye tanácsot adtam, mert fontoskadni akartam, és azt hittem, menő leszek, ha másvalakinek adom ki magam. Most biztos irtóra csalódottak vagytok, és többé rá sem néztek a blogomra. Én megértelek. Úgyanígy tennék én is a helyetekben.

De ha mégis kitartotok, ígérem, soha többé nem verelk át Benneteket. És most úgy érzem, tényleg tudok igazi jótanácsot adni. Próbáljátok ki.

Amit ma HelloKitty12-nek és bloodredtomatonak írtam, szívből jött, és remélem, be is fog válni.

Hát ennyit. Még egyszer: bocsássatok meg az eddigiekért!

Audrey

 

Még 14 nap, és találkozunk. :-)))))))))))))))

Én már nagyon készülök. Szeretnék Nektek néhány izgalmas részletet felolvasni, amit addig nem teszek fel a blogra, pedig alig várom, mit szóltok hozzájuk. De azt hiszem, a személyes reakció sokkal érdekesebb lesz, mint a bejegyzések, bár én azokat is nagyon szeretem.

Az jutott eszembe, hogy biztosan vannak olyanok, akiknek semmi kedvük regisztrálni a blogon, hogy hozzászólhassanak, így most nem tudják megírni, ha akarnak jönni a bulira. Ha közéjük tartozol, hagyd a csudába a regisztrálást, és írj nekem egy e-mailt, hogy számíthatunk Rád. (bosnyak.viktoria@konyvmolykepzo.hu)

Biztos láttátok: Timujának szuper ötlete támadt: betette háttérképnek a mobiljára a LOVESSENCE borítóját. Ez aztán az öröm! (Kár, hogy én ilyet nem tudok.)

Ma megint színházban voltunk, harmadszor néztem meg a Nemzetiben a 12 dühös embert. Filmen is jó, de a darab szerintem sokkal érdekesebb.

A színházbajárás csak azért baj, mert megint 11 óra van, és csak most tudok nekiülni az írásnak, pedig bizsereg az ujjam. (Nem csak 1.)

Pedig holnap este megint színházba megyünk - látjátok, ilyen káros a kultúra :-(.

Ha szeretted volna , hogy idelinkeljük a blogodat, de nem jött össze valamiért, kérlek, add meg újra a címét. Nem olyan egyszerűek a dolgok műszakilag, ahogyan jó lenne, főleg így, hogy nem is én ügyeskedem, hanem Borostyán, akinek ezúton is 1000 köszönet.

További jó Pünkösdöt! (Esőmenteset, mert ez már a növényeknek is sok.)